Dél-Korea. Ez az az ország, amit néha úgy emlegetünk, mint akiknek "sikerült." Sikerült túllendülni a feudális viszonyokon, és főként a feudális életszínvonalon. Emlegetjük a számokat, hogy a GDP így nőtt, a diplomások részaránya a teljes népességen belül meg úgy nőtt (néha persze hallunk olyat is, hogy a diák az elvárások nyomása alatt kinyírta magát, mikor hármast kapott, de ez bizonyára csak elenyésző kis szösz a big picture-ben). És ebben bizonyára sok igazság is van, bizonyára senki nem szeretne az angolwc-s, kötelező védőoltásos és évi-egyszer-családi-nyaralós állapotból visszatérni a bivalyszarba és rizskapálásba. De másfelől meg 2010-ben például rendőri intézkedéssel akarták megakadályozni, hogy este 10 óra után(!) tanuljanak a gyerekek, ugyanis a munkaerőpiaci verseny (mely az oktatási rendszerben az elsődleges irányító erő) olyan kiélezett, hogy a rendes iskolanap után "hagwon" névre hallgató magániskolákban bifláznak a gyerekek, éjszakába nyúlóan (emiatt napközben az iskolában csomóan alszanak, s a tanárok is elfogadják a helyzetet, így tervezik az óráikat). A helyzet odáig fajult, hogy állami közbeavatkozással próbálták védeni a gyerekeket – ami teljesen sikertelen volt, a szabály ellenére hajtják magukat a diákok éjszaka, a megengedett időponton túl, hogy jobb pontokat kapjanak, jobb iskolába kerüljenek, majd jobb egyetemre, hogy jobb eredménnyel és jobb diplomával jöjjenek ki a végén, hogy jobb állásaik lehessenek (ahol szintén tepernek majd, hogy megtarthassák azt, vagy esetleg elő is léptessék őket).
Szóval Dél-Koreában egyszer csak történik egy ilyen. A fentebb jellemzett légkörben nem csoda, hogy a vasutasok nem szeretnék, hogy privatizálják az állami vasúti vállalatot, úgy sejtik, hogy ez tömeges elbocsájtásokkal és a megmaradó dolgozóknak rosszabb munkakörülményekkel jár majd. Sztrájkot és tüntetést szerveznek - de az állam nem az ő oldalukon áll, a rendőrség körözi a szakszervezeti vezetőket, megostromolja a szakszervezeti székházat, és éppen csak a templomba nem megy utánuk, hogy "illegális sztrájk szervezésének" vádjával letartóztassa őket.
Ez a konfliktus, amely visszhangot kap a nemzetközi balos diákmozgalmár-network oldalán, a török szakszervezeti konföderációnál, az Amnesty Internationalnál, és egyéb kisebb-nagyobb közösségeknél világszerte különösen látványosan kontúrozza azt a dilemmát, ami az utóbbi száz év nagy politikai próbálkozásait jellemzi. Ott van ugyanis Szöultól nem egészen ötven kilométerre északra Kim Dzsong Un brutális diktatúrája, talán az utolsó a maga nemében, melynek idológiai alapja pont a munkások felemelésén, hatalomba helyezésén nyugszik. Ahol a legutóbbi hír szerint a Vezető szorgalmasan takarítja el a nagybátyja családát a férfi kivégzése után, és újraíratja a történelmet, s ahol mindenki éhezik és nyomorog, és egy kézen meg lehet számolni, hogy kiknek van internethozzáférése, autója, napi két zsemlénél több élelme. A lövészárok másik oldalán, anno, Kim Ir Szen kultusz-szobrászkodásával egy időben a fejlesztő állam kovácsolta a társadalmi rendet (amit szintén sokan méltatnak, mivel a dél-korai állam a külföldi tőkebefektetésektől elzárkózva maga hozott létre vállalatokat, amelyeket saját tőkéből működtetett, és vaskézzel keresztülverte a sajáterős kapitalizálódást). És úgy tűnik hiába, hogy a nagy korporációk mindenféle ámerika meg nyugat nélkül nőtték ki magukat kistigrisből morcos és éhes nagytigrissé, most ugyanazok a jelenségek zajlanak le, mint Angliában vagy bármely "jól berendezkedett" nyugati kapitalista országban, és nagyjából ugyanaz a reakció is: privatizáció, elbocsájtások a "gazdaságosság" égisze alatt, megvonások, erre pedig szakszervezeti/grassroots mozgalmi tiltakozás (amiről reálisan belegondolva lehet sejteni, hogy nem fog megállítani semmit, maximum elodázni). [Ugyanez euro-atlanti akkordokban: a jóléti állam, ami Európában és az USA-ban évtizedek (évszázad?) hosszú küzdelmeinek eredményeként alakult ki, porlik, mint a szikla, és a nagy és komoly múlttal bíró szakszervezetek a poszt-indusztriális termelési rendben szintén porlanak, tagszámuk folyamatosan csökken, nyomásgyakorló erejük elenyészik.]
Itt van hát vállról indítható atomrakéta távolságra egymástól két projekt, két nagy próbálkozás egy jobb társadalmi rend létrehozására, melyek közül az egyik pont a másik alternatívájaként jött volna létre - s most úgy tűnik, egyik sem az lett, ami szeretett volna lenni kiskorában. Erősen elgondolkodtató dilemma ez, a két Korea dilemmája, amit nehéz a torzító relativizálás eszköze nélkül feloldani. Pedig nekünk is fel kell oldani valahogyan, valamikor.