Az ismerőseim körében pozitív felütéssel terjed a dalai láma nemrégi nyilatkozata egy humanista világbéke-konferencián, amelyben magát marxistának nevezi. (Egyébként ugyanezt a csínyt 2008-ban is elkövette, George W. Bush jelenlétében, és azt mondta, hogy a szocializmust támogatja, ami az USA-ban durva káromkodással ér fel. Nevettek is egy jót.) E kapcsán talán jó apropóval tudom elmondani, hogy szerintem mi a tétje a baloldali önmeghatározásokkal és üzenetekkel dobálózásnak (és hogyan kapcsolódik az ilyen identitás a kritikai elmélethez és gyakorlathoz):
(Előre is bocs, a nyelvezet elég vonalas, és fogalmi előzetes ismeretet kíván. Ez azért ilyen most, mert "haza beszél".)
Számos marxizmus van, és sokan vallják, vallották magukat marxistának. Az elméleti hagyománynak másfél évszados és az egész világra kiterjedő történelme van. Értelmetlen olyan vitákba belemenni, hogy ki nevezheti magát marxistának, és ki nem. Egyébként pedig bizonyára jó, ha van egy általánosan (el)ismert figura, aki a gazdasági kérdéseket politikaivá teszi, és nem választja el az elismerési-közjogi kérdésektől, hiszen jelenleg ez is tét.
Mindenesetre Rosa Luxemburg száz évvel ezelőtt kelt ki dühösen a német szociáldemokrata párt reformista szárnya ellen azzal, hogy a tőkésosztály és a munkásosztály közötti eredendő feszültséget és küzdelmet úgy butítják le gazdagok és szegények közötti "távolságra", ahogy azt a Marx előtti szocialista gondolkodók tették. Ő ezt káros visszalépésnek tartotta (Marx gondolatiságának a feladásának), és amellett érvelt, hogy ez a kezdetleges nézőpont a bölcsője olyan naiv elképzeléseknek, amelyben az osztályok békéjéről, kölcsönösen hasznos együttműködéséről, szövetségéről lehet beszélni. Amelyek figyelmen kívül hagyják, hogy a tőkés társadalmi rendszer alapvető dinamikája az osztályellentét, amely ilyen szövetségeket csak időlegesen és csak egyes rétegek számára tesz lehetővé.
Aztán a nyugati szociáldemokrácia (a világháborúkban beállva a nemzeti tőke pártjai mellé, feladva a nemzetközi összefogást) megcsinálta a jóléti államot, amely az újgyarmati világ kárára megadta ezt a részleges szövetséget a nyugati centrumállamok munkásainak (paternalista eszközökkel, szexizmussal és rasszizmussal). Ezt a rövid szakaszt váltotta fel a neoliberalizmus, amely a szövetség feladásával egy durva kifosztás általi felhalmozási rendben rabolta le, amit csak lerabolhatott (és folytatja a mai napig).
A mi helyzetünkben szerintem nem érdemes a dalai láma gondolatiságát értékesnek vagy követendőnek tartani. A "szegények és gazdagok közötti távolság csökkentése" és a "társadalmi-gazdasági rendszerek" provinciális értelmezése (külön vett kapitalista országokról beszél, mintha lehetne nemzeti határok közé szűkíteni ezt), az "egyenlő elosztás" vagy "párbeszéd" (=osztályok közötti szövetség ígérete) meghaladott elképzelések. (lazán idekapcsolnám Thomas Piketty-t, Ferenc pápát és egyéb magukat balosnak tartó figurákat, mint ehhez a reneszánszhoz kötődő arcokat).
Amikor a helyzetünkből kiutat mutató politikai projekteket mérlegeljük hasznosság szeint, a jóléti állam-nosztalgiát (ami egyébként Magyarországon sosem létezett nyugat-európai formájában, mind a szocialista állam, mind a poszt-szocialista állam más pozíciókban, más hatások között fejlődött) el kell vetnünk. Nem lehet valamiféle minimálprogramnak tartani, vagy köztes állapotnak, mert a történelmi tapasztalatunk azt mutatja, hogy ilyesféle politikák csak megágyaznak a tőke uralmán alapuló igazgatási rendszerek újraerősítésének azzal, hogy feladják valódi progresszív törekvéseiket és erejüket, és legitimálják a tőkés állam uralmát, jogát az igazgatásra, az emberi élet és jólét fölötti döntési jogra. (Számomra meggyőző az az érvelés, amely a neoliberalizmust, mint politikai projektet nem a jóléti állammal szemben, hanem annak logikus követőjeként írja le). Tehát kifejezetten káros ebbe az irányba haladni, vagy ilyen célokért küzdeni, ilyen fogalmak mentén, erre épülő konkrét politikákkal, kezdeményezésekkel.
Attól eltekintve, hogy az ilyesfajta "esélyegyenlősítő", "újraelosztó", szociálpolitikájában "társadalmilag igazságos" status quo "vissza"állítása lehetséges-e egyáltalán reformista mozgalmi úton a jelenlegi hatalmi felállásban, muszáj kritika alá vetnünk a tőke és az állam dinamikáit, és azokat az alapvető viszonyokat, amelyek a tőkés társadalmi rendszerben az egyes szereplők viselkedéseit meghatározzák - látnunk kell az osztálykonfliktust, a világrendszert, a felhalmozás (és kifosztás) rendjének változásait. Ezeknek megfelelően pedig nem dőlhetünk be a reformista tévedésnek. Amennyiben ezt a kritikai munkát nem végezzük elég alaposan, az a veszély fenyeget minket, hogy az életünk felszabadítására szerveződő mozgalmunk a ko-optációba és a minket elnyomó rendszer megerősítésébe vezet minket.
