Most, hogy tényleg elkaszálnák az egészet, három évvel azután, hogy „csak” a szűkülő bejutási lehetőségek ellen mentünk utcára, nem vagyok túl lelkes. Így vagy úgy lehúztam három évet egy intézményben, amiről nem látom, hogy mi jót csinálna, olyan kis emberi szinten, mint én és az ismerőseim, barátaim, és nagy emberi szinten, mint ’a társadalom’.
Mit követelhetnék ezen a ponton? Mire lenne nekem szükségem, mint (vonakodó és az egészet a halál faszára kívánó) TáTK-s hallgató? Mire lenne szerintem szüksége ’a társadalomnak’. Ezeken gondolkodom most, hangosan.
Az ELTE felől azt mondják:
2. Követeljük a felsőoktatási autonómiát! Követeljük azt, hogy az egyetemre jelentkezők szabadon választhassák meg egyetemeiket és szakjaikat!
Jó, azt érdemes tudomásul vennünk, hogy a felsőoktatás soha nem volt autonóm, sehol a világon. Az oktatás, és így a felsőoktatás is a társadalomban létező, létrehozott tudás termelését és újratermelését szolgálja, és hierarchikus módon biztosít ehhez hozzáférést: keveseknek igen, tömegeknek nem. Ez a tudástermelés ennek a roppantul (gazdaságilag és politikailag is) egyenlőtlen társadalomszerkezetnek-gépezetnek a működésébe ágyazódik – a tudomány, elmélet-alkotás, ideológia-gyártás, „objektív” adatok és tények rendszerei annak megfelelően jönnek létre, hogy milyen érdek-pozícióból alkotják meg őket a gondolkodó és tanulmányokat, szaktanácsot vagy publicisztikát író tudósok (még akkor is, ha a tudósok ezzel nem feltétlenül vannak tisztában).
Az értelmiségiek elitfrakciókhoz csapódnak, hiszen tudásuknak szolgálnia kell valakit, különben nincs ami őket finanszírozza – intézményeik (kutatóintézetek, egyetemek, főiskolák, műhelyek, könyvtárak) nem szabadon álló kősziklák, ahogy azt ők láttatják, hanem valahova bekötött termelési egységek, amelyek ezen a kötöttségen belül mozogva csinálhatnak ezt vagy azt, az intézményeket egyének vagy csoportok ezen a kötöttségen belül használhatják fel erre vagy arra. A tudóskodáshoz kell a lóvé, és a kutató személyiségét, tudatát a lóvé formálja. A lóvét elitek hozzák, piaci és/vagy pártpolitikai szereplők. Ha kell, kimutatják hát, hogy a Coca Cola a legegészségesebb dolog a világon, hogy nincs globális felmelegedés, hogy a 12 éves gyerekek a legalkalmasabbak a gyémántbányászat mesterségére. A mérnökök beágyazódnak a Bosch, az informatikusok a Morgan Stanley rendszerébe, akik képzik maguk számára a munkaerő-utánpótlást, és kutatásokat finanszíroznak az egyetemen, amelyekből nekik innováció lesz, versenyelőny, profit.
A társadalomtudományokat is jól el lehet adni a piacon, nekem is magyarázta egykedvűen a statisztika-oktató, hogy miként kell már a véleményt felmérő kérdőívvel befolyásolni a véleményt, és így mosóport eladni. De mi a politikai kaszt alá rendeződünk be gyönyörűségesen és természetesen. A TáTK alapját képző, történeti eredetét és „erős embereinek” nagy részét jellemző elméleti-ideológiai irány a kádár-kori demokratikus ellenzéki hullámból kinövő baloldali/humanista liberalizmus, megspékelve némi keményen dogmatikus neoliberális-neoklasszikus közgazdaságtannal, l’art pour l’art politológiával, ami nem lát túl a pártok napi versenyén, és erre specializálódik. Ahogy ez az értelmiségi irány, hálózat, mező kialakult, és a rendszerváltás után létrehozhatta a saját egyetemi karát, az összekapcsolódik a szoclib pártok fejlődésével – hiszen ők vették és hasznosították ezt a fajta tudást. Többen dolgoztak MSZP-SZDSZ kormányoknak a karról, a legszebb példa Dessewffy Tibor, aki a Demos kutatóintézet élén direktbe’ pumpálta az eszmei fűtőanyagot Gyurcsányék alá. Akkoriban a Demos szorgosan toborzott a TáTK-ról, hallgatókat, oktatókat. Mire volt szüksége a szoclib frakciónak? Arra, hogy az EU-dumát jó alaposan beagyalják az emberekbe (na, ez speciel kurvára nem sikerült, de be kell látni, ők derekasan iparkodtak), hogy a társadalmi feszültségeket a „marginalizáltság”, „lemaradás”, „etnikai konfliktusok” fogalmi csapdáiba zárják (hogy csak párat említsek), eltussolják a rendszerváltás tömeges egzisztenciális sokkját, elmagyarázzák, hogy a piaci verseny és a privatizáció az milyen jó, és hasonló meséket, amire a neolib közgáz és a liberalizmus nyelvezete még képes. Mindezt folyamatosan egy olyan ellenálló, ellenzéki pozícióból (amit örököltek a rendszerváltás előttről) mondva, amiből úgy tűnhet/tűnhetett, mintha valódi kritikáját adnák a jobboldalnak.
3. Szükség van olyan szakemberekre, akik értenek a társadalomtudományokhoz, az EU-hoz és a nemzetközi kapcsolatokhoz! Ne tiltsák be az ilyen szakembereket kinevelő szakokat!
6. Ezeknek a szakoknak a megszüntetésével a kormány szembemegy a nemzetközi és európai trendekkel, aláássa a jövőnket, és végképp ellehetetleníti Magyarország érvényesülését a világban.
Szóval nekik, a bal-lib politikai frakciónak, kapcsolódó intézményeknek, gazdasági érdekeltségeknek szüksége van olyan szakemberekre, amelyek az ő társadalomtudományukat csinálják, EU-funkcionáriusokra, amelyek jól kezelik a nyugati kapcsolatokat annak érdekében, hogy (a régi mese szerint:) Magyarország az EU normáihoz igazodva, a helyes modernizációs utat választva végre felzárkózzon a nyugati civilizációhoz, életminőséghez, társadalmi berendezkedéshez. Igen, ők képesek még mindig ezt a dumát nyomatni, hiába pusztul szét minden terhes munka ellenére ez az ország, és hiába forronganak a jóléti állam utolsó bástyáinak romjain a nyugati magországok népei, hiába uszítanak az ottani elitek tűzzel és szöges bottal a bevándorlók és „élősködők” ellen (akiken eleve meggazdagodtak). Ők ezt a dumát ismerik, ezt gyártották évtizedeken át, nem tudnak róla leállni. Ezt örökítik az újabb generációkba, ha csak tudják.
4. A XXI. században nem az állam dönti el, kiből mi lesz! Nem az állam dönti el, milyen szakma létezhet és milyen nem. Az állam egyetlen képzést sem tilthat be, illetve monopolizálhat a kormány egyeteme számára.
Ezért utalnak valamiféle utópikus világra, ahol a dolgok rendben mennek, „nem úgy, mint itt”, s ahol nem az állam dönti el, hogy kiből mi lesz. Persze valójában ki más döntené el, mikor az állam adja a pénzt. Csak ugye közben az történt, hogy az államot a nyugati piaci betagozódást hirdető szoclibek helyett egy iparfejlesztést, részleges protekcionizmust és centralizációt hirdető populista jobboldali blokk szerezte meg, aki – részben az előzőek ostoba lúzerségének köszönhetően – tarolt, mindent vitt, pénzt, paripát, fegyvert. Besöpörte a kéznél lévő cash-t, rátette a kezét a fontosabb iparágakra, kiosztotta a saját tőkéseinek az érdekeltségeket, átalakította az állami újraelosztást úgy, hogy a szegények nem létező pénzét még jobban átcsoportosítsa a gazdagokhoz. Egyes iparágakban (különösen: autóipar) beengedi a külföldi tőkét, sőt, az olcsó munkaerővel (a mi munkaerőnkkel) versenyez, hogy ide hozzák a termelést, és ne mondjuk Bulgáriába, más iparágakban viszont az állam segítségével monopolizál, és a saját embereinek, „nemzeti” tőkéseknek adja a bizniszt. Ehhez az oktatást is átalakítja, hiszen olcsó munkaerő úgy lesz, hogy tömegek kapnak eléggé jó de nem túl jó szakképesítést, amivel utána masírozhatnak a Mercihez, a Suzukihoz és az Audihoz robotolni (amíg azok tovább nem állnak máshova, és akkor pusztulhatunk halomra). Ez a duális képzési rendszer, meg a szakoktatás fejlesztése, gimnáziumok lebontása (illetve a gimnáziumi oktatás további leszűkítése egy még privilegizáltabb társadalmi csoportnak).
Mindehhez nekik más ideológia, más mese kell: vagyis nekik saját felsőoktatás kell, saját emberekkel. Mivel tényleg minden az ő kezükben van, megtehetik, hogy saját intézményeket hoznak létre azon túl, hogy beveszik az eddigieket: Matolcsy-egyetem Kecskeméten képzi majd az ő „unortodox” közgazdászait (szemben a TáTK vagy a Corvinus neolib közgazdászaival), a Nemzeti Közszolgálati Egyetem neveli ki az apparátust. Ahol a gazdasági erőszak nem végzi ezt el „magától”, az állam bizony elrendezi, hogy kiből ki lehet, és ki nem, és a protekcionista célokra használt állam a megfelelő elitek kezében bizony arra képeztet, amire ő akar. (Ezt egyébként a nemzetközi tanulmányok ismerői igazán tudhatnák.)
Amikor most elhangzik, hogy a TáTK bukása az egész magyar társadalom számára veszteség, az bődületes tévedés vagy szemenszedett hazugság. Az elnyomás és kihasználás egy ideológiáját (egy szép köntösű ideológiáját) gyártó műhely eltűnésével nem veszít semmit ’a magyar társadalom’. Jön a helyére egy másik, ami más mesét fabrikál: nemzeti összefogásét, munka-alapú társadalomét.
De mit veszítek én, vagy a hozzám hasonlók, akik erre a karra jönnének? Én itt egy idegen intézménnyel találkoztam. A süketelésen túl, amit be kellett magolnom, kórház-szerű folyosókkal, magukkal elfoglalt oktatókkal, levadászandó kreditekkel, logikátlan tanrenddel, bürokráciával. Úgy érzem, hogy minden jó, amit elmondhatok, az nem a TáTK miatt, hanem annak ellenére történt. Az a pár ember, aki tényleg kedves és jóindulatú, és még az esze is a helyén van, aki tanítani próbál és nem a saját egójában tapicskol (minden szar ellenére). A hallgatótársakat, akik nem feküdtek be teljesen a taposómalomnak, a hivatalnok-szellemnek vagy a párás szemű szociális érzékenykedésnek (ami a kegyetlen világrendszer nyomorának legundorítóbb elkenése). A kollégiumi közeget, és a szobatársaimat, akik nélkül szerintem már rég nem lenne bennem lélek. Az így vagy úgy de ebből a sodorból szintén kipörgő emberekből verbuválódott szubkulturális-mozgalmi közeget (ami a Gólya körül van jelenleg), amiben feladatot találtam (aminek látom is a hasznát, amiből én is nyerek, és amire van ráhatásom). Azt hiszem, hogy mindezek a dolgok ’normális’ rendjének ellenére történtek velem. Én mégis elnyaltam ezen a küzdőtéren, nem tanultam meg rendesen, amit kellett volna, ha sikerül megszereznem a diplomát, ami az egyszeri hallgatónak kábé az egyetlen célja ebben az egész bizniszben, akkor sem tudok vele mit kezdeni. Ha nem lett volna a TáTK, talán nem lennék se előbb se hátrébb, maximum máshol vívnám ezeket a személyes kis küzdelmeket.
Ha valamit keresnem kéne, hogy miért védjem a TáTK-t, és kivel van nekem itt érdek-közösségem (ha nem a szoclib értelmiségi elittel, és nem a hivatalnokcsaládokkal), akkor azt a réteget mondanám, akik szőrén-szálán becseppentek ide, és a kollégiumokban, a szociális munka-képzésen, az egyetem melletti kocsmákban valahogy egymásra találtak, összeverődtek. Akik nem férnének be a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kaszárnyáiba, mert túl punkok, túlságosan a maguk útját járják, túl parasztok és kilóg a szájukból a kapanyél. Akik törnének fel, élnének valahogy, de zsigerből nem bírják a mesterkéltséget, a rájuk tuszkolt rendszert. Ővelük szívesen vagyok, ővelük vállalom a harcot. Csak hát az a helyzet, hogy ők is minden ellenére léteznek most a TáTK körül, vagy éppen már rég messze a TáTK-tól.
Merre tovább akkor? Én úgy látom most, hogy nem a TáTK-val. Amibe én kapaszkodnék véres körömmel, az a kollégiumi lakhatás, szociális ösztöndíj, az ingyenes képzések, és minden még meglévő szalmaszál, amibe kapaszkodni lehet. Persze ezt is ki fogják rántani, a kérdés csak az, hogy mikor. Azért én nem hiszem, hogy egy ilyen magvában rossz intézményt kéne védenünk. Sokkal inkább nagyobb távlatra kell felkészülnünk és bebiztosítani magunkat, hogy idővel a saját intézményeinknek tudjunk teret kicsikarni, amelyek a tagjainak közösségi biztonságot és jólétet adnak, és amelyek a mostani társadalmi rendszer átfordítására, és egy új társadalmi rendnek termelnek tudást.
