Két éve ezen a napon tartottuk meg az akkori Hallgatói Hálózattal (vagyis annak többé-kevésbé összeszedett budapesti szárnyával) a 2012-13 telén lezajló tüntetéssorozat első tömeggyűlését, fórumát az ELTE lágymányosi campusán. Az oktatási törvények módosítása által kiváltott felháborodás és harag ezen a napon, majd a következő hónapokban (változó dinamikával) utcára vitte az olyan diákokat, mint én, és sokunkat aktív ellenállásra késztetett: elhatároztuk, hogy megakadályozzuk a tervezett megszorításokat és a lehetőségeinket csorbító intézkedéseket. Ezen felül egy részünkben feléledt a vágy, hogy a szimpla önvédelmen túl nagyobb és mélyebb változásokért is dolgozzunk: az oktatási rendszert és iskolákat, egyetemeket egy jobb társadalom bölcsőjévé tegyük, és a pártok önző politikájával szemben egy közösségi alapú és demokratikus, vagyis a résztvevő érintettek irányításával működő mozgalmat hozzunk létre, amely ezért a célért küzd, és dolgozik.

Ez volt az első évem az egyetemen, pár hónapja költöztem Budapestre. Ezelőtt egy szűk évvel léptem kapcsolatba a Hallgatói Hálózattal, azzal a csapattal, akik hasonló célokkal és motivációkkal kezdték el magukat megszervezni, és megpróbáltam beszállni a munkájukba. 2012 elején dühített, hogy akkor végzős középiskolásként igazságtalanul kevesebb esélyem lesz egy általam választott egyetemi képzésre bekerülni, mint korábbi generációknak. Nyomasztott, hogy a diákok passzívak és beletörődnek a történésekbe, hogy az iskolai közeg betegesen elzárt a világtól, ahol tabutémák bénítják meg a gondolkozást, a beszélgetést, és önkényes tanári okítást kell lenyelni, ha az ember kezdeményezne valamit. Ezt olyanokkal magyaráztam, hogy "nem elterjedtek a demokratikus értékek", és hogy "az előző rendszer berögződései visszamaradtak." Ilyeneket hallottam. 2012 decemberében, az újrainduló szerveződésben és utcai tüntetésekben hasonló gondolatokkal vettem részt. "Aktivisták" voltunk, érveltünk a bölcsész-tudás "piacképessége" mellett, védtük az egyetemi "autonómiát" a "mindent államosítani kívánó kádárista kormánytól". Később, márciusban kiálltunk az "alkotmányért, demokráciáért és jogállamért," és elvitettem magam a rendőrökkel, mert azt gondoltam, hogy ez fogja cselekvésre sarkallni az embereket.

Két év távlatából visszanézve látom, hogy mennyit botladoztunk. Akkor, 2012-ben sikerült tömeges kiállással ideiglenesen elodázni az államilag támogatott felsőoktatási helyek korlátozását - ami csupán az egyetemi képzéshez hozzáférő, privilegizált társadalmi csoport önvédelme, érdekvédelme volt, de sikerült. Azonban a tevékenységünk kapcsán felmerülő ezernyi kétely és kudarc megmutatta, hogy amit csinálunk, nincs rendben: az elképzeléseink nem passzoltak a valóságra. Olyan ellenségek bukkantak fel, akikkel nem akartunk küzdeni, és olyan szövetségesek, akikkel egyáltalán nem akartunk összefogni. Nem tudtunk mit kezdeni a "szociális kérdésekkel", vagyis az egyenlőtlenségekkel, a különféle nélkülözéssekkel, képességbeli különbségekkel, és mindenféle társadalmi csoportok közötti kommunikációs nehézségekkel. A politikával akartunk foglalkozni (végre jól!), de nem értettük a gazdaságot (sőt, nem is akartuk "idekeverni"), és a társadalmat sem igazán. Szakmai alapon akartuk kitalálni az oktatás reformját, és azt gondoltuk, olyanra tudjuk formálni az iskolákat, amelyek kinevelik a "demokratikus társadalom" jövőbeli tagjait - de ezzel kósza ötletek és zavaros viták szintjén túl nem jutottunk.

Két év alatt azt hiszem, sokat tanultam. Most ott tartok, hogy el tudom magyarázni, mit gondoltam tévesen, és mit csináltunk a téves gondolatok miatt rosszul, vagy eleve bukásra ítélten. Most sem tudok biztos válaszokat, és nincs a fejemben a tuti befutó mozgalmi stratégia. Vannak viszont elég jó kérdéseim. A sok visszapattanás, újragondolás és ráébredés, továbbá az események, csoportok, politikai-gazdasági-társadalmi folyamatok megértésére, magyarázására tett kísérletek kirajzolnak egy olyan nézőpontot, amelyből dolgozva el lehet jutni a körülöttünk (és leggyakrabban felettünk) örvénylő világ működésének mozgatórugóihoz, és ezen alapozva fel lehet építeni egy olyan mozgalmat, amely szembeszegül az élet, a társadalom igazságtalan törvényeivel, és hozzátesz a megváltoztatásukhoz.

Sok mindennel le kellett számolnom, amit eddig hittem, de ez inkább felszabadítóan hatott, nem letaglózóan. Bár látnom kell, hogy nincs magyar politika a világ pókhálóként együtt mozgó nagy rendszere nélkül,  hogy nincs politika gazdasági és társadalmi működés nélkül, és nem elég a "közélet" felszínét kapargatni, mikor az életünk gyökeresen a termelésbe ágyazódik, hogy az oktatás mélyebb célokat szolgál és nagyobb folyamatokba illeszkedik elválaszthatatlanul, mintsem hogy önállóan lehessen alakítani, hogy utcai menetelésekkel és a sokszínű tudatlanságot önmagáért ünnepelve nem lehet változtatni, hogy célokat nem követelni, hanem kényszeríteni, és még inkább végrehajtani kell, hogy nem szelfi-aktivistákra és identitás-megélésre van szükség, hanem évtizedes tervezői, szervezői, tanulói/tanítói munkára, organikus tömegmozgalomra, amely a szövetség, kölcsönösség és önsegítés alapjaira építi a küzdelmét, hogy alkotmány és jogállam és "civil szerep" nem ellensúlyai a hatalomnak és az elnyomásnak, hanem megerősítői annak - bár mindezt fel kellett ismernem, most már közelebb vagyok ahhoz, amit tényleg hasznos tenni. Ami tényleg közelebb visz minket ahhoz, hogy a zsigerből elutasított, bőrömön érzett és körülöttem tapasztalt pusztító rendszer alól felszabadulhassunk egyszer - és a nyomása ellenére is tudjunk kevésbé nyomorultul élni.

Most, két évvel később nem bánom, hogy mindazt megcsináltuk, amit csináltunk, viszont nagyon örülök, hogy sikerült megtanulnom jobban értelmezni a problémákat és a feladatomat, és nem maradtam meg zsákutcába vezető elképzeléseimnél. Sok év áll még előttünk, amit hasznos munkával és rendszeres önkritikával tölthetünk ki.

Ma egyébként, december 10-én több tízezer macedón diák vonult utcára, hogy a kormány felsőoktatási intézkedéseit visszafordítsák.