Egy segglyuk

Öt évvel ezelőtt még nem is tudtad, hogy az életed minden baját a menekültek okozzák. Azt, hogy nincs meló, vagy ha van, rosszul fizet, hogy nincs biztonság, meg nem tudod, hogy a gyerekek mit csinálnak meg mi lesz belőlük, miben lehet hinni és miben nem. Akkor még úgy volt, hogy a cigányok, meg a zsidók. De most majd a Fidesz meg a Jobbik elmondja neked, hogy bizony a bevándorlók, menekültek, azok hozzák a problémát, a betegségeket, a veszélyt, a terrorizmust meg mindent.

Ez a duma ugye nekik jó, két szembetűnő okból. A Fidesznek (tág értelemben véve, az összes gazdasági játékossal együtt) munkaerő kell, egyrészt az általuk birtokolt iparba, másrészt meg a külföldi tőkének, akit Magyarországra akarnak csábítani, és itt tartani. A bevándorlókkal nagyon nem tudnak vagy nem akarnak mit kezdeni (ők úgyis mennek tovább nyugatra). De te milyen büszkén és öntudatosan fogod csinálni a szar melót az opelnak, a suzukinak, audinak, mercinek, cba-nak, közgépnek, hogy mit képzel az a büdös paki, még ezt is elvenné tőled. "Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját, amivel nekünk, "nemzeti" tőkéseknek és a multinacionális tőkének dolgoznak és szívnak, mint a torkosborz."

Most, hogy tényleg elkaszálnák az egészet, három évvel azután, hogy „csak” a szűkülő bejutási lehetőségek ellen mentünk utcára, nem vagyok túl lelkes. Így vagy úgy lehúztam három évet egy intézményben, amiről nem látom, hogy mi jót csinálna, olyan kis emberi szinten, mint én és az ismerőseim, barátaim, és nagy emberi szinten, mint ’a társadalom’.

Mit követelhetnék ezen a ponton? Mire lenne nekem szükségem, mint (vonakodó és az egészet a halál faszára kívánó) TáTK-s hallgató? Mire lenne szerintem szüksége ’a társadalomnak’. Ezeken gondolkodom most, hangosan.

Az ELTE felől azt mondják:

2. Követeljük a felsőoktatási autonómiát! Követeljük azt, hogy az egyetemre jelentkezők szabadon választhassák meg egyetemeiket és szakjaikat!

Jó, azt érdemes tudomásul vennünk, hogy a felsőoktatás soha nem volt autonóm, sehol a világon. Az oktatás, és így a felsőoktatás is a társadalomban létező, létrehozott tudás termelését és újratermelését szolgálja, és hierarchikus módon biztosít ehhez hozzáférést: keveseknek igen, tömegeknek nem. Ez a tudástermelés ennek a roppantul (gazdaságilag és politikailag is) egyenlőtlen társadalomszerkezetnek-gépezetnek a működésébe ágyazódik – a tudomány, elmélet-alkotás, ideológia-gyártás, „objektív” adatok és tények rendszerei annak megfelelően jönnek létre, hogy milyen érdek-pozícióból alkotják meg őket a gondolkodó és tanulmányokat, szaktanácsot vagy publicisztikát író tudósok (még akkor is, ha a tudósok ezzel nem feltétlenül vannak tisztában).

Két éve ezen a napon tartottuk meg az akkori Hallgatói Hálózattal (vagyis annak többé-kevésbé összeszedett budapesti szárnyával) a 2012-13 telén lezajló tüntetéssorozat első tömeggyűlését, fórumát az ELTE lágymányosi campusán. Az oktatási törvények módosítása által kiváltott felháborodás és harag ezen a napon, majd a következő hónapokban (változó dinamikával) utcára vitte az olyan diákokat, mint én, és sokunkat aktív ellenállásra késztetett: elhatároztuk, hogy megakadályozzuk a tervezett megszorításokat és a lehetőségeinket csorbító intézkedéseket. Ezen felül egy részünkben feléledt a vágy, hogy a szimpla önvédelmen túl nagyobb és mélyebb változásokért is dolgozzunk: az oktatási rendszert és iskolákat, egyetemeket egy jobb társadalom bölcsőjévé tegyük, és a pártok önző politikájával szemben egy közösségi alapú és demokratikus, vagyis a résztvevő érintettek irányításával működő mozgalmat hozzunk létre, amely ezért a célért küzd, és dolgozik.

Ez volt az első évem az egyetemen, pár hónapja költöztem Budapestre. Ezelőtt egy szűk évvel léptem kapcsolatba a Hallgatói Hálózattal, azzal a csapattal, akik hasonló célokkal és motivációkkal kezdték el magukat megszervezni, és megpróbáltam beszállni a munkájukba. 2012 elején dühített, hogy akkor végzős középiskolásként igazságtalanul kevesebb esélyem lesz egy általam választott egyetemi képzésre bekerülni, mint korábbi generációknak. Nyomasztott, hogy a diákok passzívak és beletörődnek a történésekbe, hogy az iskolai közeg betegesen elzárt a világtól, ahol tabutémák bénítják meg a gondolkozást, a beszélgetést, és önkényes tanári okítást kell lenyelni, ha az ember kezdeményezne valamit. Ezt olyanokkal magyaráztam, hogy "nem elterjedtek a demokratikus értékek", és hogy "az előző rendszer berögződései visszamaradtak." Ilyeneket hallottam. 2012 decemberében, az újrainduló szerveződésben és utcai tüntetésekben hasonló gondolatokkal vettem részt. "Aktivisták" voltunk, érveltünk a bölcsész-tudás "piacképessége" mellett, védtük az egyetemi "autonómiát" a "mindent államosítani kívánó kádárista kormánytól". Később, márciusban kiálltunk az "alkotmányért, demokráciáért és jogállamért," és elvitettem magam a rendőrökkel, mert azt gondoltam, hogy ez fogja cselekvésre sarkallni az embereket.

Két év távlatából visszanézve látom, hogy mennyit botladoztunk. Akkor, 2012-ben sikerült tömeges kiállással ideiglenesen elodázni az államilag támogatott felsőoktatási helyek korlátozását - ami csupán az egyetemi képzéshez hozzáférő, privilegizált társadalmi csoport önvédelme, érdekvédelme volt, de sikerült. Azonban a tevékenységünk kapcsán felmerülő ezernyi kétely és kudarc megmutatta, hogy amit csinálunk, nincs rendben: az elképzeléseink nem passzoltak a valóságra. Olyan ellenségek bukkantak fel, akikkel nem akartunk küzdeni, és olyan szövetségesek, akikkel egyáltalán nem akartunk összefogni. Nem tudtunk mit kezdeni a "szociális kérdésekkel", vagyis az egyenlőtlenségekkel, a különféle nélkülözéssekkel, képességbeli különbségekkel, és mindenféle társadalmi csoportok közötti kommunikációs nehézségekkel. A politikával akartunk foglalkozni (végre jól!), de nem értettük a gazdaságot (sőt, nem is akartuk "idekeverni"), és a társadalmat sem igazán. Szakmai alapon akartuk kitalálni az oktatás reformját, és azt gondoltuk, olyanra tudjuk formálni az iskolákat, amelyek kinevelik a "demokratikus társadalom" jövőbeli tagjait - de ezzel kósza ötletek és zavaros viták szintjén túl nem jutottunk.

Két év alatt azt hiszem, sokat tanultam. Most ott tartok, hogy el tudom magyarázni, mit gondoltam tévesen, és mit csináltunk a téves gondolatok miatt rosszul, vagy eleve bukásra ítélten. Most sem tudok biztos válaszokat, és nincs a fejemben a tuti befutó mozgalmi stratégia. Vannak viszont elég jó kérdéseim. A sok visszapattanás, újragondolás és ráébredés, továbbá az események, csoportok, politikai-gazdasági-társadalmi folyamatok megértésére, magyarázására tett kísérletek kirajzolnak egy olyan nézőpontot, amelyből dolgozva el lehet jutni a körülöttünk (és leggyakrabban felettünk) örvénylő világ működésének mozgatórugóihoz, és ezen alapozva fel lehet építeni egy olyan mozgalmat, amely szembeszegül az élet, a társadalom igazságtalan törvényeivel, és hozzátesz a megváltoztatásukhoz.

Sok mindennel le kellett számolnom, amit eddig hittem, de ez inkább felszabadítóan hatott, nem letaglózóan. Bár látnom kell, hogy nincs magyar politika a világ pókhálóként együtt mozgó nagy rendszere nélkül,  hogy nincs politika gazdasági és társadalmi működés nélkül, és nem elég a "közélet" felszínét kapargatni, mikor az életünk gyökeresen a termelésbe ágyazódik, hogy az oktatás mélyebb célokat szolgál és nagyobb folyamatokba illeszkedik elválaszthatatlanul, mintsem hogy önállóan lehessen alakítani, hogy utcai menetelésekkel és a sokszínű tudatlanságot önmagáért ünnepelve nem lehet változtatni, hogy célokat nem követelni, hanem kényszeríteni, és még inkább végrehajtani kell, hogy nem szelfi-aktivistákra és identitás-megélésre van szükség, hanem évtizedes tervezői, szervezői, tanulói/tanítói munkára, organikus tömegmozgalomra, amely a szövetség, kölcsönösség és önsegítés alapjaira építi a küzdelmét, hogy alkotmány és jogállam és "civil szerep" nem ellensúlyai a hatalomnak és az elnyomásnak, hanem megerősítői annak - bár mindezt fel kellett ismernem, most már közelebb vagyok ahhoz, amit tényleg hasznos tenni. Ami tényleg közelebb visz minket ahhoz, hogy a zsigerből elutasított, bőrömön érzett és körülöttem tapasztalt pusztító rendszer alól felszabadulhassunk egyszer - és a nyomása ellenére is tudjunk kevésbé nyomorultul élni.

Most, két évvel később nem bánom, hogy mindazt megcsináltuk, amit csináltunk, viszont nagyon örülök, hogy sikerült megtanulnom jobban értelmezni a problémákat és a feladatomat, és nem maradtam meg zsákutcába vezető elképzeléseimnél. Sok év áll még előttünk, amit hasznos munkával és rendszeres önkritikával tölthetünk ki.

Ma egyébként, december 10-én több tízezer macedón diák vonult utcára, hogy a kormány felsőoktatási intézkedéseit visszafordítsák.

Mostanában, ahogy az már szokás, elárasztják a nyomtatott sajtót és a netet azok a „fogyasztói kritikák”, amelyek megmondják, hogy pusztán racionális megfontolásból, viszont kétséget kizáróan kire is kell szavazni tavasszal, hogy teljes embernek érezhessük magunkat. Ezek az írások „kívülről” íródnak, vagyis nem (nyíltan) a párt valamelyik vezérszurkolója vagy játékosa noszogat az ikszelésre, hanem egy józan és független állampolgár, aki aztán háromezer karakter lepötyögése után odajut, hogy hát végül is csak a Gyurcsányra kell szavazni, nincs mese.

Ezek az írások számomra különösen lenyűgözőek, mert azt sulykolják, azt állítják (függetlenül attól, hogy éppen melyik seggfejek gyülekezetét tolnák hatalomba), hogy szavazni mindenképpen kell, ez egy megkerülhetetlen, lehámozhatatlan kötelesség, állampolgári létünk szent szertartása, belépő ceremóniánk a Demokrácia glóriával övezett intézményébe. (És komolyan fontolgatják, hogy melyik múlt rendszerből itt ragadt MSZMP-st, rendszerváltáskor megtollasodott újbárót, pártkarriert befutó ifjútitánt _kell_ hatalomba tenni – mert természetesen a szavazatok döntenek ezen emberek mennybe- vagy pokolbamenetele között). Amennyiben pedig nem szavazol, nem is lehet egy szavad sem az ország-világ történései felől, nem vagy érdemes megszólalni: rácsesztél, ott volt a lehetőséged, hogy „kifejezd a véleményedet a szavazófülkében.” Még azok is, akik amúgy továbblépnek a politikai aktivitás e szűkös fogalmán elméletben és gyakorlatban – azaz elismerik, hogy nem erre a négyévenkénti kiruccanásra korlátozódik a „polgár” beleszólási joga a közéletbe, és valamiféle aktivista tevékenységet végeznek – startkőnek, belépési küszöbnek tekintik a szavazást, olyan jelszavak alatt, mint „azért mégiscsak a szavazófülkékben dől el a dolog”, vagy „a szavazással is teszek az ügyemért.”

(katt a nagy verzióért)

A szemem elé került ez az Open Society Foundations készítette riport az aktuális görög helyzetről. A cikk törzse egy hatperces videó, amiben különböző helyi és külföldi, az alapítványhoz kötődő arcok szólalnak meg, magyarázzák és értékelik az állapotokat. Ennek a videónak a narratíváját szeretném most boncolgatni. A célom ezzel az, hogy bemutassam, miként segíti az OSF, és hasonló non-profit civil szervezetek, agytrösztök, és az ezekhez kapcsolódó közösségek a hatalmi viszonyok konzerválását, hogyan akadályozzák (a valóságmagyarázataikon és megoldási javaslataikon keresztül), hogy tényleges és tartós megoldásokon gondolkodjanak a szociális és emberi jogokkal foglalkozó emberek világszerte.

Kezdődjön a múvi. Már a videó címe is nagyon beszédes: „George Soros: Hope can overcome hate in Greece” – tehát Görögország nagy problémáját (az ő olvasatukban a nyitott társadalom meggyengülésének problémáját) ezzel az ellentétpárral írják le: „remény” viaskodik a „gyűlölettel.” A videó azzal kezdődik, hogy egy párás szemű zakós ember (az Open Society Initiative for Europe igazgatója, nem görög, katalán) tapintható aggódással magyarázza a kamerának, hogy egy „nagyon funkcionális” társadalom milyen gyorsan milyen nagyon veszélyessé tud válni krízis esetén. (A kitartott fenyegető hangszínű dallammal a háttérben máris zombi-apokalipszises filmben érezzük magunkat.) Példaként felemlegeti a durvuló etnikai alapú erőszakot (bárkit megverhetnek az utcán a bőrszíne miatt). A következő arc, egy görög újságíró rákontrázik, hogy igen, és ez egy betegség, ami könnyen Nyugat-Európára terjedhet. Továbbá a szólásszabadságot félti, meg a demokratikus értékeket. A válság misztifikálása, érthetetlen katasztrófaként beállítása az első harminc másodpercben meg van alapozva. Az OSF főigazgatója veszi át a szót (amerikai), aki mond pár semmitmondó tételt a bezárkózó emberekről és félelemről, majd megjelenik a katasztrófafilm amerikaielnök-karaktere is, egy igen rozzant állapotban lévő Soros György, aki összefüggéstelenül motyog valamit a passzív többségről. A veszély és terror hangjain kúszó zene felerősödik, majd elhallgat, a kép sötétre vált.

Mire szokott felszólítani téged, passzív és tétlen polgárt (avagy proletárt, esetenként társadalom peremén tengődőt) a véres kardot és zászlót lobogtató lázadó, aktivista, népvezér, pártpolitikus? Arra, hogy cselekedj! Méghozzá MOST! Mert a helyzet tűrhetetlenné vált (minden egyes alkalommal pont átlépi a tűrhetetlenség küszöbét), és a végső harcra van szükség, amiben neked is küzdened kell.

Kifejtettem, hogy ezt miért gondolom alapvetően rossz megközelítésnek. Most szeretnék pár szót írni - csak megközelítés-szinten - az általam helyesnek tartott stratégiáról.

Ezen az ábrán 7+1 lépést soroltam fel. Ebben a rövid gondolatmenetben arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezek közül az első hat csupán az agy belső feladata, s csak az ebből következő hetedik lépés hagyja el a gondolkozás terét. Persze a másokkal folytatott képletes és szó szerinti beszélgetések és viták önmagukban is cselekvésnek nevezhetők, sőt, gyakorlatilag ide vezethető vissza minden politikai cselekvés, de itt mégis külön elemnek vettem, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy a vita nem a másik fél lehengerlésének eszköze, hanem elsősorban a saját fejlődésünket szolgálja. Rákényszerít minket arra, hogy formába öntsük a gondolatainkat, majd újraértékeljük azokat.

Egy olyan jelenségről szeretnék beszélni, aminek én is az áldozata voltam, és sajnos könnyen lehet, hogy leszek is még. Ez a jelenség a „reaktivizmus.” Reaktivizmusnak az aktivizmus azon formáját hívom, mely csupán a politikai történésekre (hazai viszonylatban tipikusan kormányintézkedésekre) adott reakciók, ad hoc válaszok formájában létezik. (További jellemzője a lépéskényszer érzete, a folyamatos nyomás a felületesen kidolgozott ötletek hiányos végrehajtására.) Ez önmagában – ha nem is tűnik kívánatosnak – még nem nagy etvasz, hiszen hát arra is szükség van, hogy a rossz emberek rosszalkodásakor valaki az asztalra csapjon, még akkor is, ha nem sikerül mindig tökéletesen, ugye?

Most ki fogom boncolgatni, hogy szerintem mi teszi a reaktivizmust a reakcionizmussal (a pozitív változtatás kísérletét megállítani kívánó próbálkozással) egyenértékűvé, alapvetően károssá és veszélyessé.

Az első és legkézenfekvőbb hátránya a reaktivista politizálásnak az, hogy nem tervezett. A kormány elhümmögi a maga ötleteit arról, hogy miként kéne ezt meg azt átalakítani, és a reaktivisták már a következő percben az utcán élőláncoznak vagy polgáriengedetlenkednek valahol. Ez mondjuk érthető lehet, ha valami brutális és egyértelműen rossz intézkedés ellen tüntet valaki (holnaptól minden hat éven felüli fiúgyermek rendszeres heti korbácsolást fog kapni az iskolában – ők majd tudni fogják, hogy miért), de nagyon nem érthető, ha valami összetettebb kérdésre adnak ilyen zsigeri reakciót. (Mint amilyen a Fidesz tankönyvekkel kapcsolatos mókolása, vagy a magánnyelvoktatással kapcsolatos hőbörgés a közelmúltban.) Az összetett kérdésekre adott egyszerű válaszok pedig gyakran mellélőnek, külső szemlélődő számára értelmetlennek tűnnek és nem szimpatikusak. A világ jellegéből adódóan a dolgok pedig gyakrabban összetettebbek, mint egyszerűek.

A nem tervezett, zsigeri válaszok a teljességében fel nem fogott problémákra pedig nem illeszkednek stratégiába, ami azt jelenti, hogy összefüggéstelenek, az eredményeik nem adódnak össze, és nem mutatnak valamilyen látható cél (aktuálistól különböző, kívánt társadalmi-politikai gazdasági helyzet) felé  Az egyes (re)akciókból más-más következtetéseket lehet levonni, gyengíthetik egymást, és mivel eleve nem tervezettek voltak, ezért gyakran az egyes megmozdulásoknak sincs valami érthető magyarázata, ami világosan megmutatná az esemény külső nézőjének (vagy akár csak azoknak, akikre „nyomást akar gyakorolni”), hogy az aktivisták átlátják a helyzetet, hogy milyen problémákat látnak benne, és hogy mit szeretnének ezekkel a problémákkal tenni. 

Dél-Korea. Ez az az ország, amit néha úgy emlegetünk, mint akiknek "sikerült." Sikerült túllendülni a feudális viszonyokon, és főként a feudális életszínvonalon. Emlegetjük a számokat, hogy a GDP így nőtt, a diplomások részaránya a teljes népességen belül meg úgy nőtt (néha persze hallunk olyat is, hogy a diák az elvárások nyomása alatt kinyírta magát, mikor hármast kapott, de ez bizonyára csak elenyésző kis szösz a big picture-ben). És ebben bizonyára sok igazság is van, bizonyára senki nem szeretne az angolwc-s, kötelező védőoltásos és évi-egyszer-családi-nyaralós állapotból visszatérni a bivalyszarba és rizskapálásba. De másfelől meg 2010-ben például rendőri intézkedéssel akarták megakadályozni, hogy este 10 óra után(!) tanuljanak a gyerekek, ugyanis a munkaerőpiaci verseny (mely az oktatási rendszerben az elsődleges irányító erő) olyan kiélezett, hogy a rendes iskolanap után "hagwon" névre hallgató magániskolákban bifláznak a gyerekek, éjszakába nyúlóan (emiatt napközben az iskolában csomóan alszanak, s a tanárok is elfogadják a helyzetet, így tervezik az óráikat). A helyzet odáig fajult, hogy állami közbeavatkozással próbálták védeni a gyerekeket – ami teljesen sikertelen volt, a szabály ellenére hajtják magukat a diákok éjszaka, a megengedett időponton túl, hogy jobb pontokat kapjanak, jobb iskolába kerüljenek, majd jobb egyetemre, hogy jobb eredménnyel és jobb diplomával jöjjenek ki a végén, hogy jobb állásaik lehessenek (ahol szintén tepernek majd, hogy megtarthassák azt, vagy esetleg elő is léptessék őket).