Ez egy régebben lepötyögött írásom, de most, hogy van csili-vili blogom, bemásolom ide, hogy meglegyen.

Hosszú ideig nem tudtam igazán megindokolni, hogy miért van zsigeri ellenérzésem a különféle antirasszista, anti-hímsoviniszta, anti-homofób akciókkal és médiakampányokkal (értsd: glosszáról kálmánolgára terjedő sápítozáshullám) szemben. Ez a mélyről jövő taszítás disszonanciát, belső ellentmondást okozott, mert én sem vagyok különösebben rasszista, hímsoviniszta, vagy homofób, ergo nem támogatom a zsidózó, buzizó vagy nőket konyhába küldő megnyilvánulásokat, következésképpen lelkesen üdvözölnöm kéne az ezt elítélő felszólalásokat. De valahogy mégsem, sőt, jobban viszolygok ezeken, mint az eredeti ’megvetendő’ tetten. Pár példa a közelmúltból: XY jobbikos képviselő zsidólistázása vs. sárgacsillagozás, gárda-avatás és vonulás vs. netes/médiás szörnyülködés, kicsit régebbi ’jó csajok a közigazgatásban’ videó vs. feminista agyvérzés, Pride körüli évi rendes mizériák. (A Horthy-szobros és könyvégetős balhézást azért nem sorolom ide, mert azok annyira jelentéktelenek, hogy a bal/lib média nélkül senki nem tudna róluk.) És végül legutóbb: Teczár Szilárd buziskodása a klubbelépő női árával vs. Balázs Balázs buziskodása a rádióban.

Szóval sokáig nem tudtam feloldani magamban ezt a zavart, de aztán egyszer, nem is tudom mitől, összeállt a kép, helyükre kattantak a dolgok. Rájöttem, hogy azért piszkálják a csőrömet ezek az akciók, mert egytől-egyig mélységes felháborodást közvetítenek. A tüntetések, felvonulások, kiállások és ezek médiareprezentációi, értelmezései (természetesen a hazai oldal moguljai által a Magyar Narancsban, Népszabiban, HVG-ben, ATV-ben) azt üzenik, hogy ami történt (aktuálisan, ami) az elfogadhatatlan, megengedhetetlen, olyan szörnyű tabusértő tett, ami azonnali és súlyos büntetést követel (monnyonle, járjon kanosszát, ássa el magát). A legtöbbször pedig még hozzáfűznek valami olyat is, hogy ebben az országban persze máshogy megy (ellentétben a bezzeg más, rendesebb országokban már-okkal), itt az emberek túl sunyik ahhoz, hogy kiálljanak megvédeni az értékeiket, mindenki passzív és érdektelen, a vaskezű hatalom pedig összejátszik az értékeink lerombolójával és asszisztál ezekhez a borzalmas tettekhez.

Ezzel szemben a valóság nem ez. A valóság az, hogy a magyar népesség 47%-a vallja azt, hogy csak helyeselni lehet, hogy vannak még olyan szórakozóhelyek, ahova a cigányokat nem engedik be, és 59% százalék gondolja úgy, hogy a cigányok között több a bűnöző, mint a hasonló helyzetben élő nem cigányok között. (2006, Társadalomkutatási Intézet felmérése) 5-ös skálán 2,5 a mediánja (medián = növekvő sorrendbe állított válaszok közül a középső érték) azon állítás elfogadottságának, hogy „a homoszexualitás társadalom elleni bűn” – tehát e vélemény iránt közömbös az átlagos magyar. 3,68 a mediánja annak az állításnak, hogy „a homoszexualitás betegség”, tehát ezzel inkább egyetértenek átlagosan a magyarok. (2010, Takács Judit kutatása). A női szerepek társadalmi megítélésre hirtelen nem találtam igazán passzoló kutatást, de talán elég jól jellemzi a hétköznapi valóságot az, hogy a sörön, az autón és a focin kívül a gumiabroncsot, golyóscsapágyat és wc-kefét is pinával próbálják eladni, tv-reklámokban, óriásplakátokon, szexi naptárakban.

Én amolyan szociológus-csíraként (igen kezdetleges és levéltetű-rágta állapotban) olvasgatok tanulmányokat, de e nélkül is látom, hallom, tapasztalom, hogy mi a közvélekedés a fentebb sorolt témákról, és ugyanezt éltem meg általános és középiskolában is. Ezt nem mártírkodásból mondom, sőt, pont ellenkezőleg: teljesen normális ez a vélekedés-csokor. Úgy értem: ez a norma. Ezt gondolják az emberek, ez a közösségileg elfogadott hozzáállás. Nincs vele semmi gond. Illetve akinek mégis van vele gondja, vagy azt gondolja, hogy valójában mégis mindenkinek van vele gondja, annak be kell ezt bizonyítania. Alapjában véve én sem cseszem fel az agyam, ha valaki a liberális dogmákkal nem egyező gondolatot fejt ki, mert teljesen érthető, hogy azt vallja, a cigányokkal óvatosabbnak kell lenni, mint a fehérekkel, vagy hogy a nőnek azért mégis elsősorban jól kell kinéznie, utána foglalkozhat a többi dologgal. Én ezért nem ítélek, nem ítélhetek el senkit, hiszen pont hogy én gondolok valami olyat, ami eltér az uralkodó nézettől, nekem kell erősen érvelnem, hogy miért gondolom másképpen. Ugyanígy nem lep meg különösebben, ha egy médiaszemélyiség vagy politikus vezet le valami hasonló gondolatmenetet. Természetes, hogy úgy viselkednek, ahogyan a hallgatóik, nézőik, potenciális választóik elvárják, illetve ha ez nem is jár éppen a fejükben, nem tartja vissza semmi őket, hogy azt mondják, amit gondolnak, mert nem szegnek tabukat, nem fordítanak maguk ellen senkit (kivéve a liberális háborgókat, de az meg látványosan nem számít). Nem tetszik, hogy izraeli beszivárgást képzelegnek a Parlamentben, vagy a reggeli Class FM-en alázzák porrá a női bemondónőt férfi kollégái, de nem is mozgat meg különösebben, mert tudom, hogy a tv-bemondó vagy a frakcióvezető csak akkor fogja moderálni magát, ha ez az elvárás felé, ergo ha én nem szeretném, hogy politikusok és médiákok így viselkedjenek, akkor a nézőiket és választóikat kell meggyőznöm, hogy a nemi szerepek közkeletű értelmezése és a faji alapú előítéletek miért lehetnek problémásak. A bizonyítás terhe rám nehezül.

És mivel ezt a logikát én erősen magamba építettem, értetlenkedek, és forgatom a szemem, ha előáll valaki, és a haját tépve hőbörög, hogy az emberek miért nem olyanok, amilyennek ő szeretné tudni őket, vagy valami hamis konszenzus-képzet alapján állít vád elé embereket. Ugyanis amikor Tarlós zsidózik egy lazát a tévében, vagy kopaszok rázzák a ketrecet a prájdon, a közösségi normákat nem szegik meg, vagy nem szegik meg olyan durván, hogy az különösebben felpiszkálna bárkit. Így hát amikor a liberális nézeteket valló aktivista elkezdi verni a harci tam-tamot, akkor abszolút hülyének néz ki, és ráadásul meg is bántja az embereket, elidegeníti őket magától. „Miről beszél ez? Mi van a buzikkal? Most miért baj, hogy a kormány csinált egy jócsajos videót? Miről beszél ez, látott már cigányt egyáltalán? Hagyjál már ezzel az egésszel…” Senki sem szereti, ha támadják és lenézik (válogatott magyarisztánozások, a magyar nép alábbvalóságának ecsetelése „Nyugat-Európához” képest), márpedig az egész „bűnös aki ezt meg ezt teszi” dörgedelem (a litánia által megjelölt bűn persze köszönő viszonyban sincs a bűnökről alkotott, általánosan elfogadott vélekedéssel) pontosan ilyen hatást vált ki. A társadalmilag érzékeny és tudatos Aktív Pista és Pistina céljával teljesen ellentétes eredményt ér el: nem figyelnek rá, megunják a dumáját, vagy egyenesen megutálják és lebuzizzák a reggeli rádióban.

A legrosszabb viszont az, hogy akkora tábora még pont van a liberális elvek következetlen vallóinak, hogy ne tűnjön fel nekik a kudarc, vagy legalább ne legyenek elég motiváltak a kudarc okainak kiderítésére. Vegyük most ezt a legutóbbi bulibelépős-csajos-buzis példát. Adott egy Teczár Szilárd, aki értelmiségi és médiakapcsolataiból és egyetemi tanulmányaiból származó előnye folytán egy részeg ötletből képes volt ügyet konstruálni. (Gondoljunk bele, hogy a keceli diszkóból kitántorgó bekannásozott, beekizett Zotya vagy Dzsordzsó mikor lesz képes ötletét másnap rögtön hatóság elé tárni – ellenben Teczár Szilárd meg tud fogalmazni egy levelet az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak [amiről tudja, hogy létezik] a megfelelő jogi passzusokat citálva, ki tudja járni ügyét és meg is tudja írni az újságában, plusz az egész sztorira fel tudja hívni a figyelmet ismerőseinek és barátainak körében – akik különféle közösségek és médiumok meghatározó emberei. Ezzel nem azt mondom természetesen, hogy az ember semmiképpen ne éljen a hatalmával, csak azt, hogy ezt tegye felelősségteljesen, tudatában annak, hogy a helyzeti előnyéből származó befolyását meg kell indokolnia, legitimmé kell tennie valahogyan, különben az emberek szemében pontosan olyan felülről jövő kényszernek tűnik a dolog, mint ez az akció.) Szóval Szilárd a nemi egyenlőség valóban nemes eszméjét szeme előtt tartva megfingatja a Doboz nevű szórakozóhelyet és női látogatóit, akik ezután minden világos magyarázat nélkül 1000 forintokat kell fizessenek a belépőkért, és mivel a jog ilyen következetes dolog, valószínűleg az összes többi szórakozóhely is hasonló szabályokat kell majd kövessen. Ami azt jelenti, hogy az összes magyar csapatni járó lány, illetve gáláns udvarló felteszi majd a kérdést: mi a töcsért volt erre szükség?

Ekkor jön ugye az eredeti indok, hogy ugyebár itt nem is az volt a fontos, hogy ki fizeti ki a belépőt meg hogyan, hanem a társadalmi hatás, a nemi szerepek eltörléséért vívott harc. Tehát Szilárdnak logikusan most minél alaposabban meg kellene védenie a lépését, legitimmé és elfogadottá tennie – különben egy méretes lófaszt nem ért az egész hajcihő, sőt, pont hogy elidegenített egy csomó embert a genderideológiától, feminizmustól és minden hasonlótól, akiknek számít a plusz ezer forintjuk amit bulira költenének, és a halál faszára kívánják Teczár Szilárdot és az összes feministát, genderistát és mindenistát. Jött is az ekézés ezerrel, mindenfelől, többek között buzizás. Ez is érthető, mert a magasabb szinten működő, idegen szavakat használó aktívkodók összekapcsolódnak a gyakorlatban, csak úgy, mint a közvéleményben: az értelmiségi buzi cigány jogvédő csöveseket csókol – vagy valami hasonló. Na de Szilárd, aki tapasztalt és tűzben edzett aktivista, megvédi az addig különösebben nem magyarázott döntést, vitába száll, és meggyőzi a kritikusokat, mert hát ez volt az eredeti célja.

Sajnos nem kevés, nyíltan homofób levelet is kaptam, ezek annyira alpáriak, hogy nem is érdemes velük kimerítően foglalkozni, elég megjegyezni annyit, hogy egyszerre mutatják a nemi szerepfelfogások és a szexuális irányultság közötti imaginárius kapcsolat tartósságát, és ezen elképzelés mérhetetlen ostobaságát.

Ja várjunk, bocs, nem. Szóba se áll velük, mert annyira alpáriak, hogy mindenféle imaginárius kapcsolatok tartósságát képzelik mérhetetlenül ostoba módon. Szóval buzizók kizárva, maradnak az értelmes, nyitott és jó felfogású emberek, velük már lehet beszélgetni.

Látszik tehát, hogy míg Szilárd eredeti célja az volt, hogy valamiféle társadalmi változásocskát érjen el, valójában nem érdekli különösebben a vita és a meggyőzés, nem is áll szóba azokkal, akik nem az ő értékeit vallják, az ilyenek nem méltóak arra, hogy szóba álljanak velük. Ez a szükségtelenül bonyolult és akadémikus nyelven fogalmazott, lenéző és undorkodó Magyar Narancs publicisztika lett volna hivatott meggyőzni a széles tömegeket arról, hogy az ő ügye fontos, és lépése helyes, előremutató volt (valójában a cikk csak a saját-csoportnak szólt, akik kommentekben és fb-megosztásokban fejezik ki támogatásukat és egyetértésüket). Nem meglepő, hogy visszhangtalan maradt az egész, még mindig nem tört ki örömrivalgásban (vagy legalább megértő homlokráncolásban) az istenadta nép, és valami rádiós tévés Balázs buzizott egyet. Ezen persze megint megy a paláver, szörnyülködés, háborgás, aminek során minden szabadelvű (és párbeszédre méltó) bajtárs vállon veregeti Szilárdot, hogy amit tett, az hősies, és tartson ki, csak így tovább, maga Szilárd pedig nyugodtan hajtja este párnára a fejét, hiszen „ebbe az irányba indult most el egy nyilvános párbeszéd [a nemi szerepek eltörlésének irányába]. Örülök, hogy ehhez hozzájárulhattam, még ha vesztettem is egy-két szavazót.” Na, baromira elindult.

Ez tehát az én viszolygásom oka. És legfőképpen azért viszolygok, mert én is szeretném, ha nem várnák el tőlem időről időre, hogy bizonyítsam a macsóságomat (nemi szerepek), ha nem baszogatnának körülöttem cigányokat ok nélkül, vagy fognák a zsidókra a gazdasági helyzetet, társadalmi csoportok/osztályok elszegényedését, nonszensz adópolitikát, meg minden mást, amelyeknek a valóságban sokkal bonyolultabb (és bármely összeesküvés-elméletnél ijesztőbb) okai vannak. (Másik féle agyfaszvonat megelőzése érdekében: nem is Orbán „Sátán” Viktor egyszemélyben.) Szeretném, ha ez megváltozna, és hajlandó is lennék tenni érte. Legfőképpen azt szeretném, ha arról a nyomasztó társadalmi viszonyrendszerről és azokról az öngyilkos értékekről beszélnénk, amelyek Magyarországon uralkodóak, és amelyeknek csak tünete az esetenkénti buzizás, gárdás masírozás vagy „mennyé szendvicset csinálni a konyhába” megjegyzések. És nagyon megnehezíti a dolgomat, ha olyan, valóságot elfogadni nem tudó (nem akaró?), lenéző és agresszív szerepet felvevő emberek háborogják be a kommunikációs teret, mint a fentebb felsorolt esetek résztvevői.

Ha kitartottatok eddig az olvasásban, köszi. Még egy dolgot szeretnék hozzátenni. Történetesen Szilárd nem valami távoli ellenségkép, és én nem a sztereotip, internet bugyraiból pötyögő harcias megmondóblogger vagyok. Szilárd az ismerősöm, és nekem is bajtársam valahol, ugyanis az oktatással kapcsolatos mozgalmárkodásokban összetalálkoztak útjaink és együtt toljuk/toltuk ezt a szekeret egy jó ideig. Ezért érzem úgy, hogy valahol kötelességem is figyelmeztetni erre az idióta rendszerre, amiben tevékenykedik, mert tudom, hogy nem szándékkal teszi, amit tesz, nem akar lenéző lenni és biztosan nem direkt vágja maga alatt a fát. Az a tapasztalatom viszont, hogy az álláspontomat beszélgetésekben nem nagyon tudom kifejteni, nem jön át, amit mondani szeretnék – talán így, hosszabban részletezve igen. Neki ajánlom ezt az írást elsősorban, és minden liberális közéleti szereplőnek.