Szeretnék beszélgetésekről beszélni. Ennek előzménye: december elején egy nyilvános facebook posztban leírtam, hogy nagyon nem tetszik az, ahogyan a Fidesz-székház március eleji „elfoglalását” (melyben én is részt vettem) utólag értelmezték (vagyis inkább előtte, közben, és utólag, csak én nem vettem észre ezt akkoriban). Elmondtam, hogy nem értek egyet azokkal a célokkal, amelyek mögé állították az eseményt (valamiféle pártpolitikai úton elért „balliberális” győzelem), de ezt a véleményemet, mely mögött inkább álltak érzések, mint érvek, nem tudtam megfelelően alátámasztani. Olyan bizonyítékot vártak tőlem, ami valami konkrét módon rámutat arra, hogy né, itt mondja a székházfoglaló, hogy Bajnait meg kéne szavazni. Ezzel szemben én nem ezt mondtam, és nem is így gondoltam. Mivel a kommentekben nem tudtam érthetően érvelni, megígértem, hogy átgondoltabban és rendszerezettebben nekifutok még egyszer.
Így hát most egy lépéssel hátrébb állva próbálok végigmenni azon, amit én a közügyekről folytatott beszélgetésekről gondolok. Hosszan gondolkozás és jegyzetelgetés után négy bő lére eresztett poszt született erről a témáról, melyek végigvezetnek a véleményemen, logikámon és meglátásaimon. Arról fogok írni, hogy mit gondolok a politikai narratívákról, nyelvekről, diskurzusokról és ideológiákról, továbbá ezek Magyarországon létező egyedeiről. Ebben fogom végigvezetni azt is, amit a „Bajnai-narratíváról”, a „Bajnai-nyelvről” és ennek használatáról gondolok. (Extra-extra türelmet kérek az olvasásnál. Engesztelésül csináltam ábrákat.)
[Még egy szabadkozás: most olyan fogalmakat és témákat fogok hentelni, amelyekkel a politikatudomány, a kommunikációtudomány és a kulturális antropológia foglalkozik sokkal kifinomultabb módon. Én ezekhez nem értek, nincs ilyen téren tudásom, úgyhogy ha olyan dolgokat írok le (vagy forgatok ki), amit az e tudományokban jártas olvasó már tud, vagy jobban tud, akkor előre elnézést kérek. Én azért vezetem le ezeket a jelenségeket, mert előttem nem volt tiszta a mechanizmusok működése, és ahhoz, hogy a saját álláspontomat ismertessem, szükség van erre is.]
Nyelv és diskurzus
Először, ebben a posztban szeretném bemutatni a fogalmaimat (ezeket mások találták ki, de nem tudom, hogy ilyen összefüggésekben használja-e más). Első: a beszélgetést most diskurzusnak fogom hívni. A diskurzus egy olyan keret, amiben benne van az összes kommunikációs cselekvés és kölcsönhatás (tehát része egy TV-bemondó monológja, egy publicisztika, egy nyilvános vita, egy tüntetés transzparense, vagy egy politikus nyilatkozata. A diskurzus 1) ezek összessége, 2) és az egymásra hatásuk rendszere [=hogyan következik a nyilatkozatból a publicisztika, miként alakul az egész]). Most politikai diskurzusokról beszélek, tehát a közügyek körül forgó mindennemű „beszélgetésekről.”
A következő fogalom a nyelv. A politikai diskurzusoknak politikai nyelve van, ami hasonlít a hétköznapi értelemben vett nyelvekre. Az angolok nehezen értenek szót a busmanokkal, a németek viszont könnyebben értetik meg magukat a hollandokkal. Az eltérő, különböző nyelvű (melybe nem csak a szavak és a nyelvtan értendő, hanem minden kommunikációhoz kötődő kulturális jellemző) emberek macerásan vergődnek zöld ágra. A politikában is csoportokhoz kötődnek ezek a nyelvek, van például Fidesz-nyelv, demokratikusellenzéki-nyelv, de azon belül liberális-nyelv és mszpkáder-nyelv is. Sok „nagy” nyelv kötődik pártokhoz, de ez nem törvényszerű, például a közéletilegaktívértelmiségi-nyelvet beszélheti a Fideszhez kötődő Professzorok Batthyány Körének tagjai, de ugyanúgy a „demokratikus ellenzékhez” kötődő Oktatói Hálózat tagjai is. Így hát, ha politikai témában szólalunk fel (mondjuk egy TV-interjú során), nem mindegy, hogy milyen nyelven beszélünk, ugyanis ettől függ, hogy a mondandónkat ki hogyan fogja érteni. Metaforikusan szólva: nem mindegy, hogy milyen szavakat használunk, mely szótagokon nyomjuk meg a hangsúlyt, milyen ütemezést és hanglejtést használunk. Ha nem vagyunk ügyesek, a befogadó nem fog megérteni minket (vagy félreért minket.) Továbbá a nyelv alapján a befogadó fel fog ismerni minket: a beszélő egy fideszes, egy balliberális, egy közéletilegaktívértelmiségi.
Bábel
A nyelvek arra alkalmasak, hogy leírjanak valamit, jelöljenek valamit. Például a népszerű hiedelem szerint az eszkimóknak ötven szavuk van a hóra, hogy ne legyen olyan egyhangú a dumcsizás. A nyelvükben viszont bizonyára nincs szó arra, hogy „párás, fülledt dzsungel-hőség”. Könnyen elképzelhető viszont, hogy az Amazonas-menti indián törzseknek meg pont van erre egy szavuk. Ugyanígy működnek a politikai nyelvek is. Maga a keret, amit a nyelv szab, meghatározza a diskurzust, azaz a beszélgetést, amibe egyes dolgok beleférnek, más dolgok viszont nem. És ha valami nem fér bele, akkor arról nem is lehet beszélgetni. (Például liberálisokkal marha nehéz arról beszélni, hogy a faji alapú előítéleteket is lehet tolerálni, mert az ő nyelvükben a „tolerancia” szó mást jelent, mint nálam.) Így a nyelv, és a nyelv által behatárolt diskurzus azt is kényszeríti, hogy milyen kimenete lehet egy beszélgetésnek, milyen témái lehetnek annak, illetve hogy ki tud bekapcsolódni a beszélgetésbe. Aki például nem ismeri az inuit nyelvet, az nem tud a hóról beszélgetni az eszkimókkal, hiába van nekik ötven szavuk arra. (Például ha a „buzi” szót használom, akkor nem nagyon tudok a liberális nyelven beszélőkkel szóba állni, és ha sikerül is, nem nagyon tudunk dűlőre jutni, mert ők annyit szűrnek le a beszélgetésből, hogy én homofób vagyok, holott én a „buzi igazságtalan közlekedési hatóságról” akartam beszélni, nem a nemi identitásokról. Ha megtanulom a liberálist, akkor viszont tudom, hogy „baszott igazságtalan közlekedési hatóságot” kell inkább mondanom, és akkor egy lapon leszünk.)
Mivel a politidilizált közéletünkben úgy acsarkodnak egymásra ezek a különböző nyelvű törzsek, mint a hutuk és a tuszik, ezért ha valaki tuszi nyelven szólal meg, az onnantól kezdve egészen biztosan nem tud semmit elmondani a hutuknak, hiába szeretné a rák üzembiztos ellenszerének receptjét elmagyarázni. Elkezdik boncolgatni, hogy a recept-tálaló vajon miért mondta, amit mond, kinek az oldalán áll pontosan, milyen lelki betegségei vannak, illetve mennyire lehet magányos/elkeseredett/kényszeres. A végkövetkeztetés gyakran az, hogy a recept tálalója egy álruhás tuszi, és emiatt földbe kell döngölni. Tehát ha én kifejezetten hutuknak szeretnék valamit elmondani a TV-interjúmban, akkor ügyelnem kell arra, hogy ne tusziul beszéljek. (Ez a fentebbi bekezdésben lévő példán keresztül, amelyben azt írtam, hogy nagyon ügyelni kell a „kiejtésre”: ha a liberálisokat szeretném meggyőzni arról, hogy támogassák az ügyemet, akkor figyelnem kell arra, hogy ne Árpád-sávos pólóban álljak a kamera elé, és ne azt mondjam, hogy „ne legyetek már olyan zsidók, adakozzatok a rákos kisgyerek-alapítványnak,” mert ha így futok neki, akkor elég hamar becsődöl a kezdeményezés. A befogadó félreért engem, és – tévesen – „nácinak” fog besorolni, ami arra készteti őt, hogy elutasítson engem és ne adjon egy fillért sem az alapítványnak.)
Mit akar az eső
Harmadik szempont: a diskurzusnak célja van. Nem mindegy, hogy miért kezdeményez párbeszédet valaki. A TV-interjús példában én a meggyőzés szándékával szólaltam meg, arra akartam rávenni a beszélgetőpartnereimet, hogy adakozzanak az alapítványomnak, mindezt azért, hogy a rákos beteg kisgyermekek ügyét támogassam, amelyet én fontosnak tartok. (És szeretném, ha más is fontosnak tartaná.) Egy megmondóember újságíró azért ír publicisztikát, hogy minél több embert meggyőzzön a maga igazáról (melyről úgy gondolja, hogy jobb igazság, mint más igazságok.) A politikai diskurzus tehát a sokféleképpen értelmezett igazságokról (tehát arról, hogy mi az igazság) szól, fontosnak, vagy kevésbé fontosnak tartott ügyekről szól, és arról, hogy miképpen lehet keresztülvinni ezeket az ügyeket. Egy másik szempont is behozható: a diskurzust kezdeményező célja lehet egyfajta konszenzus megtalálása (a két fél kölcsönös megegyezése), de a célja dominancia is lehet, a másik fél legyűrése, és az egyik fél igazának hatalmi úton történő érvényesítése. (Ez az érvényesítés a jelenlegi berendezkedésünkben általában a parlamentáris demokrácia szabadon értelmezett szabályai alapján működik – „x” igazzal bíró politikus nyer a választásokon „y” igazzal bíró politikus helyett.)
A nagy sztorik
Az „igazságokat,” tehát a valóság értelmezését narratívának hívom. A narratíva egy nagy történet, ami valahogyan feldolgozza az érzékelt problémákat, a társadalmi viszonyokat, a környezetet – magyarán a világot. A narratívák is erősen kötődnek a diskurzushoz és a nyelvhez. Csak arról alkotunk szavakat (a nyelvünkben), ami a valóságról szóló történetünkben létezik (ha mi nem úgy gondoljuk, hogy valóban léteznének egymással ellentétes érdekű társadalmi osztályok, akkor biztosan nem használjuk az „osztályharc” szót), és csak arról a témáról tudunk beszélgetésbe bocsátkozni, amit a mi narratívánk is feldolgoz valahogyan, és amiről vannak szavaink, fogalmaink. A narratíva leírja a valóságot, ezzel meghatározza, hogy milyen álláspontot foglalunk el egy vitában, és milyen nyelven fogunk beszélni, s részben azt is, hogy milyen célokat tűzünk ki a beszélgetésben, milyen javaslatokat teszünk a diskurzusban boncolgatott probléma megoldására. (Amennyiben én azt gondolom, hogy léteznek osztálykülönbségek, érdekellentétek [narratíva], és használom azt a szót, hogy osztályharc [nyelv], vitába bonyolódok azokkal, akik szerint ezek az „osztályok” valójában etnikumok, cigányok, magyarok és zsidók [ellen-narratíva => diskurzus]. Én azt a célt tűzöm ki, hogy meggyőzzem partnereimet az én igazamról, értelmezésemről, és arról, hogy a probléma megoldása egy osztályok nélküli társadalom létrehozása lenne. Ők pedig arról próbálnak meggyőzni engem, hogy az ő igazuk a helyes, és a megoldás a magyarok hatalmának visszaállítása lenne a zsidók és a cigányok fölött. A beszélgetés közben mindkettőnk fejében az jár, hogy az általunk preferált pártoknak kell hatalomra jutni, hogy ezt el lehessen érni, tehát harcként éljük meg a vitát [másik fél, másik „tábor” legyűrése], ami így eredmény nélkül zárul.)
A narratívát, és az abból következő megoldás-javaslatot közösen ideológiának nevezem. Az előbbi példában én egy klasszikus baloldali ideológiát képviseltem, partnereim pedig klasszikus szélsőjobboldali ideológiát. Az ideológiához identitás is kapcsolódik, így lesznek például magukat „nemzeti radikálisnak” valló emberek, akik a szélsőjobboldali narratívát és megoldás-javaslatot támogatják, és (többek között) ez alapján határozzák meg magukat. Így lesznek „baloldali liberális”, „jobboldali”, „anarchista”, „keresztény-szocialista” és ezer meg egy féle emberek.
Szóval, ha valaki úgy szeretne beszélgetni, hogy 1) annak eredménye is legyen, 2) empátiával viszonyuljanak egymáshoz a felek, 3) be tudjon kerülni a beszélgetésbe minden téma, amiről a két fél beszélni akar, és esetleg még olyanok is, amelyekre egyikük sem gondolt először, akkor olyan nyelven kell dumálni, ami ezt lehetővé teszi. A diskurzust (és kimenetelét) tehát meghatározza a nyelv, amit meghatároz az ideológia, amit meg a narratíva alakít.
Most tehát kifejtettem azt a premissza-csomagot (alapállításokat), amelyekkel az állításom mellett fogok érvelni: a székházfoglalás nem a „média” miatt csúszott félre, de nem is konkrét emberek miatt, mint ahogy ez az eredeti facebook posztom sejttette. Nem igaz, hogy „azért hasonlít a székházfoglalás kommunikációja a bukott baloldaléhoz, mert mindkettő a Fideszről szól.” Azért csúszott félre, állítom én, mert a székházfoglalás körül létrejött diskurzust a „Bajnai-nyelven” folytatják, ami szerintem teljesen haszontalan. Továbbá: a jelenleg létező mainstream ideológiák, narratívák és nyelvek mind haszontalanok, képtelenek egészséges identitást nyújtani, működőképes megoldásokat kitermelni, és az ezekből közvetkező diskurzusok vakvágányon futnak, eredendően terméktelenségre vannak ítélve. Ezt a gondolatot fogom továbbvinni a következő posztban.
Az érvelést pedig azért viszem végig (többen felvetették, hogy miért is kell pattogni ezen az egész témán, mikor Bajnai és a többi figura úgyis bukni fog 2014-ben), mert a nyelvek és narratívák nem tűnnek el emberekkel. Hiába fog veszíteni a „demokratikus ellenzék” a jövő évi választásokon, a valóság-magyarázatok és az ezekből következő nyelvek, megoldási javaslatok túlélik a bukást. Amennyiben pedig az a sok lelkes ember, akit én ismerek (akik őszintén szeretnének valami jobbat létrehozni, mint ami most van) ugyanezen a nyelven, e narratíva alapján folytatja a tevékenységét, ilyen módon fognak diskurálni, akkor ugyanolyan kudarcokba fognak fulladni a kezdeményezéseik, mint eddig. Ezt szeretném megelőzni.
A következő posztban a magyarországi narratíva-nyelv-ideológia-diskurzus négyes által meghatározott „csomagok” közös jellemzőit fogom kutatni, és megpróbálok összehasonlító szempontokat alkotni.
