Előzmények ebben, ebben és ebben a posztban.
Ötven évvel ezelőtt egy Martin Luther King nevű pofa kiállt egy placcra valahol Amerikában, és kinyögte, hogy neki volna ám egy álma. Ez – elmondása alapján – egy nagyon szép álom volt, tele az emberek egyenlőségével, boldogsággal, joggal és igazsággal. Martin a beszédét körülbelül kétszázötvenezer embernek mesélte el, akiknek nagyon tetszett ez az álom, és úgy gondolták, hogy akár valóságot is lehetne belőle csinálni.
Ám ez nem a teljes történet. A hallgatóság egy része, Martin, és más fekete amerikaiak már elég régóta dédelgették a maguk hasonló álmait, és jó ideje próbáltak részleteket valóra váltani belőle. Rosa Parks nyolc évvel Martin beszéde előtt döntött úgy, hogy nincs kedve átadni a helyét egy másik embernek a buszon a bőrszín-különbözőségük miatt. Martin beszéde előtt ötvennyolc évvel tartotta meg első ülését a Niagara Mozgalom, mely a faji alapú megkülönböztetés felszámolását tűzte ki céljául. Később egy NAACP nevű szövetség vette át a helyét ennek a csoportnak. Hamarosan összetűzésbe is keveredtek egy Booker T. Washington nevű fekete politikussal, aki befolyását arra használta, hogy olyan politikákat hozzon létre, ami a feketék felemelkedését támogatja – csakhogy ő az NACCP-vel ellentétben úgy gondolta, a szegregációs törvényeket el kell fogadni, meg kell alkudni a fehér vezetőkkel, hogy cserébe dolgozhassanak a lassabb stratégián. Martin Luther King álmának megszületéséhez egy bő hatvan éves erősödő-gyengülő, elhaló, majd újraszülető, sok irányba egyszerre mozgó, belső konfliktusokkal terhelt mozgalom kellett. Ez az álom pedig újabb ötven éve vágja magának az utat, és még mindig nagyon messze van a nyugvópontjától.
Álmok nem születnek maguktól. Nem úgy történik, hogy jön egyszer csak egy Martin Luther King, és kipattintja a fejéből a megoldást. Az álmokért meg kell dolgozni.
Én itt vagyok 2013-ban, egy másik kontinensen, egy másik országban, egy másik helyzetben. És nem jön álom. Nincs olyan narratíva, amiről úgy érezném, hogy tényleg a valóságról beszél. Emiatt pedig nincs, nem lehet olyan válasz az általam érzékelt problémákra, amelyeket el tudnék fogadni, hasznosnak tartanám őket. Nincs számomra szimpatikus ideológia, nincs olyan identitás, amit magaménak érezhetnék.
De hogyan is lehetnének válaszaink, amikor a kérdéseket sem tudjuk? Hogyan tudnánk, hogy mit kell csinálni, amikor azt sem tudjuk, hogy mi a helyzet?
Nem tudom azt mondani, hogy „van egy álmom.”
Nem tudom azt mondani, hogy „vannak válaszaim.”
Nem tudom azt mondani, hogy „vannak kérdéseim.”
Csak annyit tudok, hogy mit nem tudok. Tehát most gondolkozni és próbálkozni kell. Akár hatvan évig is.
