Az előző két posztban ( 1. , 2. ) körüljártam azt, hogy milyen fogalmakkal jellemezhető (szerintem) a politikai kommunikáció, a nyilvános párbeszéd, és azt, hogy milyen szempontok szerint vizsgálható meg egy politikai narratíva, ami a valóságot próbálja leírni valahogyan. A második poszt végén azt a következtetést vontam le, hogy a létező mainstream narratívák haszontalanok. (Részben azért, mert nem értékelik megfelelően a társadalomban létező hierarchiákat, részben mert értelmes diskurzust létrehozni képtelen nyelveken fogalmazzák meg őket).
Most arról szeretnék beszélni, hogy miért tartom önmagában is fontosnak azt, hogy feltérképezzem a nekem haszontalannak tűnő valóságmagyarázatokat (narratívákat). (Sokat kapom mostanában azt, hogy „oké, oké, hogy fikázod ezt, meg fikázod azt, már értjük, hogy neked ez nem tetszik, de akkor mégis, mi legyen helyette? Mi a pozitív alternatíva?” – azért is szeretném a működésképtelenség feltérképezésének fontosságát hangsúlyozni, hogy erre a kérdésre választ adjak.)
Ehhez egy fogalmat fogok használni, amit a „megértés negatív terének” nevezek. A gondolatmenetem a következő (amit már az előző posztban is pedzegettem): a valóság (politikai, hatalmi viszonyok, társadalmi viszonyok, az emberek viselkedése és viszonya egymással, környezetükkel, mindenféle társadalmi tények) valahol létezik a maga objektív módján, de nem ez a fontos elsősorban, hanem az, hogy az emberek miként magyarázzák azt. (Ugyanis az emberek közös megegyezése fogja meghatározni a társadalmi szabályokat.) Tehát az a kérdés, hogy az emberek hogyan magyarázzák a valóságot. Ez a megértés, a narratíva készítésének folyamata. A magyarázatok lehetnek hasznosak és haszontalanok. Azokat a magyarázatokat (narratívákat), amelyek haszontalanok, a megértés negatív terébe helyezem.
Mit nevezek haszontalannak? Azt a narratívát, amely nem képes úgy értelmezni a valóságot, hogy abból működőképes megoldások születhessenek.
Mit nevezek működőképesnek? Azokat a megoldásokat (politikai intézkedések, mozgalmak tevékenysége, stratégiák), amelyek az emberek (egésze vagy része) által érzékelt problémákat enyhíti. (Fontos, hogy érzékelést írok, mert a megértés az a folyamat, ahogyan racionalizáljuk ezeket az érzéseket, és ez sokféle lehet. Tehát az ember érezheti, hogy nagyon nehezen tud elérni dolgokat az életében, jobb állást, biztos megélhetést, kényelmesebb házat vagy iskolát a gyerekeinek, de a „nehéz elérni dolgokat” érzésnek lehet az is a magyarázata, hogy a Sátán okozza, hogy a zsidók okozzák, vagy mondjuk egy tetszőleges párt tevékenysége okozza. Ezek a magyarázatok a narratívák.) Maga a narratíva is alakítja, hogy ki mit nevez problémának, de nem következik a problémaérzékelés egyértelműen a narratívából – azt még az észak-koreaiaknak is nehéz bemesélni, hogy a mindennapos éhezésük semmiség az amerikai invázió folyamatos veszélye mellett. Továbbá hasznos narratívákból is születhetnek persze működésképtelen megoldási javaslatok, de haszontalan narratíva maximum véletlenül fog működőképeset eredményezni.
És mivel én úgy gondolom, hogy a most létező mainstream narratívák (melyeket nagyrészt pártok hoznak létre vagy pártokhoz kötődnek) nem hasznos magyarázatok, és nem jó cselekvési javaslatok, megoldás-javaslatok származnak belőlük, sőt, időnként kifejezetten káros megoldási javaslatok következnek ezekből, önmagában is nagyon fontosnak tartom, hogy feltérképezzem, feltérképezzük a megértés negatív terét, tehát a létező narratívák azon halmazát, amelyekből nem következik, nem következhet semmi előremutató. Csak így léphetünk tovább a „pozitív” térbe.
Példa erre a logikai folyamatra: A Jobbik narratívájában rossz a közbiztonság [probléma]. A rossz közbiztonság elsődleges oka a cigánybűnözés (a cigányok között széles körben elterjedt bűnözés, lopás, rablás, nemi erőszak, gyilkosság, ami a fehérekre is hatással van) [narratíva]. A rossz közbiztonságot tehát a cigánybűnözés visszaszorításával lehet elérni, amire olyan eszközök vannak, mint megnövelt rendőri jelenlét a cigány falvakban, vagy a cigány elítéltek uránbányába zárása [megoldási javaslat]. A narratíva azonban téves, a bűnözők között például számos fehér is van, és a közbiztonsággal erősen összefügg a vagyoni egyenlőtlenség problémája is, amelyet a Jobbik ilyen szempontból nem vesz figyelembe. (Ezekből az következne, hogy ne a cigányokra hegyezzék ki a kommunikációjukat és megpróbálják felszámolni a mélyszegénységet [a cigányok körében is], ami többet jelent a munkára buzdításnál.) A Jobbik megoldási javaslatai a rossz közbiztonság problémájára tehát haszontalanok, mert a narratíva is haszontalan.
Minél többet tudunk arról, hogy hogyan nem kell, annál közelebb kerülünk ahhoz, hogy „hogyan kell akkor mégis.” Egyelőre én erről csak annyit tudok elmondani, hogy: a hasznos narratíva vegye figyelembe az összes lehetséges társadalmi hierarchiát és ezek összefüggéseit, ezt a narratíva megalkotója fogalmazza meg minél univerzálisabb nyelven, majd indítson ezekről hatékony diskurzust, amiből hasznos megoldások születhetnek, amelyek kialakítanak egy minél univerzálisabban szimpatikus ideológiát és egy minél több embernek tetsző identitást (amit minél többen fel is vesznek). Azt is felteszem, hogy egy párt erre felépítéséből és működéséből kifolyólag nem lehet képes ma Magyarországon. Persze ez egy nesze semmi fogd meg jól javaslat, de nekem mégis fontos, mert látom a lépcsőfokokat és a feladatokat magam előtt.
Arra is szeretnék választ adni, hogy miért a „balliberális” oldal narratíváit csapkodom sűrűn, és miért nem mondjuk a „jobboldalét”. Egyszerű: azért, mert ez vesz körül. Ha sok „nemzeti radikális” vagy „fideszes” ismerősöm lenne, akkor bizonyára azokat a valóságmagyarázatokat kritizálnám, azon narratívák hiányosságaira mutatnék rá.
Még egy: jöhetnék azzal a szakértői mellénykedéssel, hogy a társadalomtudományok dolga ezeket a használható narratívákat létrehozni, de az a helyzet, hogy a társadalomtudományokkal foglalkozó kutatók, oktatók és tanulók maguk is erősen terheltek a mainstream narratívák által. (Ezeket a családból vagy az egyetemi környezetből kapják, elsődleges-másodlagos szocializációjuk során). Emiatt tehát „ők se jobbak a Deákné vásznánál,” és sajnos nem lehet nyugodtan hátradőlni, hogy majd ezek a tudósok kitalálnak mindent. A narratívák kritikai újragondolása mindenki egyéni (és közösségi) érdeke, amennyiben szeretné megérteni (vagy pontosabban: hasznosan érteni) a körülötte folyó, őt érintő dolgokat, a valóságot. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a tudományos vizsgálódás ne adhatna egy jó eszköztárat erre.)
Az utolsó posztban a gondolatmenetem végkövetkeztetéseit foglalom össze.
