Mire szokott felszólítani téged, passzív és tétlen polgárt (avagy proletárt, esetenként társadalom peremén tengődőt) a véres kardot és zászlót lobogtató lázadó, aktivista, népvezér, pártpolitikus? Arra, hogy cselekedj! Méghozzá MOST! Mert a helyzet tűrhetetlenné vált (minden egyes alkalommal pont átlépi a tűrhetetlenség küszöbét), és a végső harcra van szükség, amiben neked is küzdened kell.
Kifejtettem, hogy ezt miért gondolom alapvetően rossz megközelítésnek. Most szeretnék pár szót írni - csak megközelítés-szinten - az általam helyesnek tartott stratégiáról.
Ezen az ábrán 7+1 lépést soroltam fel. Ebben a rövid gondolatmenetben arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ezek közül az első hat csupán az agy belső feladata, s csak az ebből következő hetedik lépés hagyja el a gondolkozás terét. Persze a másokkal folytatott képletes és szó szerinti beszélgetések és viták önmagukban is cselekvésnek nevezhetők, sőt, gyakorlatilag ide vezethető vissza minden politikai cselekvés, de itt mégis külön elemnek vettem, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy a vita nem a másik fél lehengerlésének eszköze, hanem elsősorban a saját fejlődésünket szolgálja. Rákényszerít minket arra, hogy formába öntsük a gondolatainkat, majd újraértékeljük azokat.
Szóval ez a hat lépés, a megfigyelés, a kutatás, az elmélkedés, a vélemény-formálás, a vita és az újragondolás megelőzi a forradalmi cselekvést: ez az agy forradalma önmaga fölött. Amíg nem vagyunk képesek saját elménket felszabadítani, addig se magunkat, se másokat nem tehetünk szabaddá. Amíg nem értjük meg, hogy milyen rendszerben élünk, nem ismerjük fel, hogy mi hogyan éljük meg ezt a rendszert, és nem tudunk elvonatkoztatni alapvető gondolataink és hiteink uralmától, addig nem lehetünk képesek érdemben megváltoztatni semmit.
Az igazi forradalmár tehát képes valóban szabadon gondolkozni (de egyúttal felismeri, hogy teljesen sosem lehet képes erre, és megismeri saját határait e téren.)
Az igazi forradalmár nem lázad a normák ellen (amennyiben azok pusztán a kollektív, önkéntes behódolásra támaszkodnak), hanem elhagyja a normák uralmának rendszerét. Például a szokás parancsolta öltözködés, a divat ellen nem rikítóan eltérő öltözködéssel lázad, mert aki így tesz, az elismeri a kulturális norma uralmát. Az igazi forradalmár nem veszi figyelembe, hogy milyen ruhát kéne viselnie, és ettől elvonatkoztatva választ gatyát, pólót, akármit.
Az igazi forradalmár nem ragad le a jelenben, a helyiben és a résztémában: mindig a nagyobbat, a történelmit, a globálisat és az egészet fogja keresni, hogy megérthesse azt, ami ellen küzd. Nem fogad el kész magyarázatokat és kész álláspontokat, bárkitől is származzanak azok.
Az igazi forradalmár nem gyűlöl hatalomban lévő embereket, mert felismeri, hogy az ő hatalmukat a forradalmár valódi ellensége, a rendszer biztosítja. (Anarchista mottó: a rendszert támadd, ne az embert.)
Az igazi forradalmár eltakarítja a fejéből a drótkerítéseket, melyek két oldalain kutyák csaholnak egymásra. Nincs ellenséges csoportja, „másik tábora,” nem támad senkit, amíg nem a rendszeren változtat ezzel. Az emberek gondolkozásán empátiával és vitával próbál változtatni, nem agresszióval.
Az igazi forradalmár tudja, hogy nincs egyedül. Nem képzeli magát különlegesnek, felismeri, hogy bárki megtehetné azt, amit ő, és segít másoknak az ő útjára lépni. Az igazi forradalmár nem hős. Tudja, hogy a forradalmárok sohasem lehetnek elegen (mert az uralkodó rendszer az emberek fejében létezik) – de azt is tudja, hogy sosincsenek kevesen a gondolkozáshoz, beszélgetéshez és tevékenykedéshez.
Az igazi forradalmár nem arrogáns, és nem néz le senkit, nem válogatja meg az embereket, akiket a maga közelébe enged. Mérlegelve tudja, hogy vannak érdemes és érdemtelen gondolatok, vélemények – de ezt a mérlegelést sosem mulasztja el elvégezni. Tudja, hogy az automatikus analógia, a tipizálás és a címkézés a rendszerek fenntartásának fő eszköze, és ő nem akar a téves megítélés hibájába esni.
Az igazi forradalmár megválogatja a küzdelmeit. Aquinói Szent Tamásnak tulajdonítják a következő fohászt: „Add Uram, hogy amit megváltoztathatok, azt meg tudjam változtatni. Add Uram, hogy amit nem tudok megváltoztatni, azt el tudjam fogadni. Add Uram, hogy a kettőt meg tudjam különböztetni egymástól.” A forradalmár azért teszi ezt, mert hisz az alapokat felforgató változásban, de tudja, hogy nem minden csata szolgálja ezt a célt.
Az igazi forradalmár felismeri, hogy nem irányíthatja a forradalmat, és nem is törekszik erre. A forradalomért dolgozik, és legjobb tudása, értékei és belátása szerint próbál utat törni annak, de tudja, hogy ezen képessége korlátos, és uralmi kísérletei csak visszájára sülhetnek el.
Az igazi forradalmár nem dolgozik, és nem önkénteskedik. Nem munkaként éli meg tevékenységét, de nem is a munkáján kívül szakít erre időt. Küldetéséért nem fogad el pénzt, vagy egyéb javakat, csak ha ezek nélkül nem lenne képes végezni azt, és nem következetlen úgy, hogy élete egyéb területein elfogadja azokat a szabályokat, amelyeket a politikai cselekvés útján elutasít.
A forradalmárt az különbözteti meg a lázadótól, hogy a kezdeti pillanattól fogva a rendszer totális felforgatását szeretné elérni, míg a lázadó csupán a rendszeren belül cselekedhet, mert nem tudja, hogyan működik az, és hogyan hat őrá. A forradalmár nem köt különbékét, nem elégszik meg kiharcolt előjogokkal vagy juttatásokkal. A megváltoztatni kívánt rendszer – legyen az adózáshoz vagy állami elosztáshoz kötődő, piaci, munkahelyi viszonyokról szóló, népek, nemek vagy osztályok közötti hatalmi viszonyokhoz kapcsolódó – mindig az emberek között uralkodó konszenzusra, a status quo-ra támaszkodik, mely kihat minden résztvevő gondolkodására. A lázadó érzi a problémát, a forradalmár viszont ismeri azt. A forradalmár tehát felszabadítja elméjét a cselekvés előtt, és agyának forradalmát sohasem hagyja abba, mert tudja, hogy ennek a folyamatnak nincs se vége, se határa.
