Az előző posztban bemutattam, hogy milyen szempontok szerint értelmezem a politikai kommunikációt (ami szerintem a politikai cselekvés lényege). Részletesen jellemeztem a szempontjaimat, leírtam, hogy mit nevezek nyelvnek, diskurzusnak, ideológiának és narratívának, és hogy miként függenek ezek össze szerintem. Most azokat az összehasonlítható pontokat fogom megvizsgálni, amelyek a hosszú- vagy rövidtávú történelem során kialakult (vagy kialakított) ideológia-csomagokat jellemzik (különös tekintettel a narratívára, ami szerintem a legfontosabb ezek közül – mivel minden egyébnek a gyökere, forrása – s erre kell koncentrálni, ha meg akarjuk érteni az egész „közéletnek” nevezett dolog működését, és ha javítani szeretnénk rajta.)
Négy horgonypontot fogok megnézni. (Érzem, hogy ezeken kívül még több fontos szempont is van, csak ezeket még nem találtam meg):
- Ki beszél? (Mely csoport érdekei és értékei határozzák meg a narratívát és az abból származó cselekvési stratégiát?)
- Kinek beszél? (A cselekvési stratégiából és a nyelvből következő diskurzus-kezdeményezés kiket szólít meg?)
- Milyen hierarchiákat ismer el/ismer fel, melyekre helyezi a hangsúlyt, milyen összefüggéseket talál ezek között? (Ez a legfontosabb, kifejtés lejjebb)
- Milyen identitást képez az ideológia, mennyire képes erre? (Hogyan határozzák meg magukat az ideológia vallói, erősen kötődnek-e az ideológiához, vagy gyengén?)
Fogalmi alapvetésként azt feltételezem, hogy az „objektív valóság” valahol a narratívák között létezik, de ez nem annyira fontos, mint az, hogy ki milyen magyarázatot kreál erről, és hogy az a magyarázat mennyire „hasznos.” A hasznosság fogalmáról a következő posztban fogok írni.
Ki beszél?
Magától értetődik, hogy a valóságértelmezést erősen befolyásolja az, hogy a valóságot vizsgáló és értelmező ember honnan nézi vizsgálata tárgyát. Egy rossz közbiztonságú településen élő, TV-híradókból tájékozódó ember jellemezheti úgy Magyarországot, mint egy veszélyes helyet, ahol bármi megtörténhet, és igazán elkélne még pár rendőr. Ezzel szemben a békés környéken élő másik ember, aki rendszeresen nézegeti a legfrissebb statisztikákat mondhatja azt, hogy Magyarország egy viszonylag biztonságos hely, ahol a bűnözés az utóbbi évben valamivel csökkent, és nincs szükség több rendőrre. Mind a ketten az egész országra vonatkoztatják következéseiket, mert szeretünk általánosítani. A politikai narratívákat tehát erősen befolyásolja a „narrátor” helye: földrajzilag, társadalmi státusz tekintetében, stb. (Erre a satöbbire mindjárt rátérek.) A biztos státuszú, városi, felső-középosztálybeli liberálisok narratívájában kis szerepet kap a rend, a biztonság, és az ehhez kötődő problémák (nyelvükben sincs sok szó erről, a diskurzusaikban sem), ezzel szemben a Jobbik, amely a bizonytalanabb anyagi helyzetű, és rázósabb helyeken élő emberek nyelvét beszéli, sokkal részletesebben és gyakrabban hozza elő ezt a topikot.
Kinek beszél?
Ez már a diskurzushoz kötődik. Az egyes politikai csoportok diskurzusai megegyeznek abban, hogy elsősorban, mindenekelőtt saját maguknak beszélnek, a vélt saját-tábort akarják cselekvésre buzdítani (minden igaz magyarnak el kell mennie szavazni; minden igazi demokratának el kell mennie a tüntetésre; stb.), és innen kapják a visszajelzéseket, vállonveregetéseket is. (Erre figyelnek elsősorban, mert a saját-csoport elismerésére vágynak. A balliberális tüntetőnek egy méltató Magyar Narancs publicisztika melengeti a szívét, egy nemzeti radikális aktivista meg egy kurucinfós képgalériától lesz boldog.) Ezen felül viszont különböznek abban, hogy kiket szólítanak meg a saját-csoporton kívül, és milyen szándékkal. A magukat baloldali liberálisnak azonosító politikai cselekvők például gyakran a „hatalmat” (azaz a Fideszt) szólítják meg, azt valamiféle „fasiszta,” „elnyomó” erőként jellemezve. Ez valami XX. századi maradvány lehet, amit a nyelv megőrzött. Mivel a saját pozíciójukat forradalmi és szinte földalatti szerepbe helyezik, a külső szemlélődőnek nem nagyon van belépési lehetősége a diskurzusba, vagy „fasiszta” lehet, vagy „balliberális” (=igaz demokrata, rendes szabadelvű, stb.) E leszűkítés miatt sokan nem szólalnak meg, és az egész konfliktus a „belvárosi” keretben marad. A nemzeti radikálisoknál a „zsidókat” nevezik meg ellenségnek, és aki nem az ő álláspontjukon lép be a vitába az vagy „zsidó” lesz, vagy „zsidóbérenc.” A Fidesz gyakran beszél a saját-tábornak (erről szól a Békemenet, ezt szolgálja a Magyar Nemzet), de arra is gondosan figyel, hogy nagy kommunikációs kampányaik minél szélesebb réteget szólítsanak meg (a stratégiájukat aktuális érték- és attitűdkutatások alapján építik fel). A pártpolitika ezeket az eleve erősen polarizáló diskurzusokat még tovább egyszerűsíti: a Fidesz (és az elkötelezett Fidesz-szavazók) az ellene felszólalókat „baloldaliaknak” vagy „kommunistáknak” azonosítja. Vicces módon ez fordítva is történhet, a „baloldali liberálisok” is azonosíthatnak fideszeseket „kommunistának” (én is megtettem, nem egészen négy hónapja, most meg persze nem győzök értetlenkedni magamon, hogy miért), ez a fajta megjelölés mindkét nyelvnek része. A nyelv határai így korlátozzák a kölcsönös megértést és az eredményes kommunikációt.
A „liberális” valóságértelmezésről és diskurzusról egyébként már írtam korábban.
Milyen hierarchiákról beszél?
Ez a legfontosabb szempont, ami alapján meg lehet különböztetni az egyes narratívákat, és részletes kifejtést igényel.
A társadalmat szinte végtelen szempont szerint rétegezhetjük (ki milyen zenét hallgat, kinek milyen a szemszíne, stb.). Ha a politikát szeretnénk megérteni, akkor e rétegződési szempontok közül azokat kell megvizsgálnunk, amelyek hierarchiákat hoznak létre (pl vagyon szerint: jómódú/szegény/nincstelen).
Ez azért van így, mert a politikai törekvések és stratégiák (meglátásom szerint) három dologhoz kötődnek:
- a társadalomban létező hatalmi viszonyokhoz (ki mennyi befolyással bír),
- a javak, erőforrások eloszlásához (kinek mennyi pénze van, milyen vagyontárgyai, milyen szolgáltatásokat tud igénybe venni, el tud-e menni föld körüli útra, el tud-e menni egy évben egyszer a Balatonra, stb.)
- és a kulturális (közösségi) identitáshoz (hogyan látja magát egy közösség, hogyan határozzák meg magukat és szerepüket).
Az első két szempont erősen összekapcsolódik, egymásból következik, tehát azt lehet mondani, hogy a politikai törekvések célja a hatalmi/elosztási viszonyok átformálása valamilyen módon. (A közösségi identitás is kölcsönhatásban van ezzel, erről bővebben lejjebb.)
Most fel fogok rajzolni pár olyan hierarchiát, amit meghatározónak gondolok a magyar társadalomban. Ez tehát az én meglátásom – arra, hogy ki mit tart fontosnak, később térek rá. Ezekből kihagytam pár kevésbé alapvető hatalmi viszonyrendszert, de persze tetszés szerint bővíthető a halmaz. (Például: azok, akik kapcsolódnak valamilyen módon a pártpolitikusi/oligarchikus körök családi, személyes kapcsolathálójához/azok, akik nem – a kapcsolati tőke egyenlőtlen eloszlásából következő hierarchia)
(a plusz egyről: a nyugati/keleti/mégkeletebbi egy viszonyítás, amit a magyarok és kelet-európaiak gyakran alkalmaznak, a „nyugat” nem feltétlen földrajzi fogalom. Ennek a viszonynak a feldolgozása is narratívánként változik, erről írtam már én is, meg nálam okosabb emberek is.)
Szóval a mindenkori politikai törekvések arra fognak irányulni, hogy ezeket a piramisokat megváltoztassák, vagy úgy, hogy kicserélnek egy-két szeletet, vagy úgy, hogy „ellapítják” a piramist (megszüntetik a hierarchiát). Az is lehet, hogy csupán pár téglát akarnak kicserélni a piramisban. Emancipatórikus (jogkiterjesztő) mozgalmakra példa: szüfrazsettek a huszadik század elején (férfi/nő hierarchia lebontása), fekete polgárjogi mozgalom (fehér/fekete hierarchia lebontása). Piramisszelet-cserélő mozgalomra példa: nagy francia forradalom (az ancien regime feudális elitjét leváltotta a burzsoá, polgári, kapitalista elit a második piramis tetején).
A pártok olyan csoportok, akik az államot akarják megkaparintani (persze emellett nekik is lehetnek a fentebbiekhez hasonló törekvéseik). Ehhez nem feltétlenül kell egy hierarchiát sem megpiszkálni, pl. ha gazdag diplomás fehér heteró férfiak küzdenek egymással a hatalomért, és az állam csereberélése után nem indul valamiféle központi társadalommérnökösködés, akkor a piramisok érintetlenek maradnak. Viszont a legitimitásukat ők is ezekből a hierarchiákból merítik, ezekre apellálnak, amikor bizalmat kérnek szavazóiktól. Azt mondják, hogy segítenek a dolgozókon, segítenek a vállalkozókon (több jószágra szert tenni, több szolgáltatás igénybevételét elérni, több befolyáshoz jutni), vagy integrálják a romákat, vagy ötvenszer annyi diplomás lesz. Itt is számít persze az, hogy az ígéreteket tévő párt, vagy az ügyek kiharcolását célként kitűző mozgalom honnan jön, és honnan beszél, mert ettől függ, hogy kinek a helyzetén akar változtatni. (Biztos megélhetéssel bíró buzik csoportja a heteró/nem heteró piramisnak megy neki, az alacsony keresetű nők csoportja a férfi/nő és a gazdag/szegény piramisnak, a Jobbik meg pl. elsősorban a gazdag/szegény piramis alulról második negyedében lévő fehéreknek beszél.)
Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a piramisok nem következnek egyértelműen egymásból, nem az van, hogy aki etnikai szempontból alacsonyabb szinten van (Magyarországon ez a cigány), az mindenképpen háttérbe szorul a gazdasági hierarchiában is, tehát deprivált lesz. Ezek a hierarchiák, bár erős összefüggés van közöttük, párhuzamosan léteznek, és szituáció-függő, hogy éppen melyik hierarchia érvényesül. Példa: bár a fehér nő a (macsó) fehér férfiak között bizonyára háttérbe szorul, és mondjuk nem lesz felsővezető, hiába neki a legjobbak a képességei a brancsban, mégis, ha cigány férfiak közé tesszük, akkor bizonyára ő lesz a főnök. Kérdéses az, hogy ki tudja jobban érvényesíteni az akaratát (kinek van nagyobb hatalma), egy buzi, fehér, nyolc osztályt végzett férfi, vagy egy heteró, cigány, diplomás nő?
A hierarchiák közötti összefüggés tehát bonyolult és szövevényes. Ennek ellenére azért lehet az ok-okozati viszonyokról állításokat tenni. Bizonyára nem véletlen az, hogy a legalacsonyabb jövedelmi ötödbe tartozó magyarok negyven százaléka cigány, mikor az egész társadalomban öt-tíz százalék az arányuk, vagy hogy az értelmiségi (diplomás), vezető pozícióban lévő férfiak 42%-ának lesz diplomás vezető gyereke, és a mezőgazdasági fizikai dolgozók kétharmadának lesz képzetlen mezőgazdasági fizikai dolgozó gyermeke. A hierarchiák nem kasztrendszer-szintűen merevek, egyéni stratégiák létezhetnek a meghaladásukra, és a hierarchiáknak általában meg is van a maga mobilitási módszere (karrier, iskola), viszont közösségi szinten újratermelik magukat egyik generációról a másikra. Az is elmond valamit a hierarchiák összefüggéséről, hogy például a népszerű cigány emberek gyakran „kifehérednek” (fehérként szerepelnek a köztudatban), mert a hierarchiák különböző szintjei olyan ellentmondást okoznak, amit a külső figyelők és maga a cigány így oldanak fel. A magas beosztású nők ugyanezen okból pitbull-macsó mód viselkednek, elférfiasodnak, hogy megfeleljenek a túlnyomórészt férfi közegnek.
Ha valaki elhatározza, hogy meg akarja változtatni a hierarchiákat, két dolgot kell elérnie.
1) El kell hitesse egy kritikus méretű tömeggel, hogy az őt zavaró hierarchia tényleg létezik. (A nők tényleg hátrányt szenvednek a férfiakhoz képest, nem kaphat bárki diplomát, melyhez nem „csak tanulni kell”, nem egyénfüggő az, hogy ki dolgozhat, és ki nem, stb.) A hierarchiák gyakran láthatatlanok, és gyakran az egyéni felelősség rovására tudják be őket. (Azért nem dolgozik, mert lusta. Azért nincs diplomája, mert nem igyekezett már általános iskolában.)
2) El kell hitesse a kritikus méretű tömeggel, hogy az őt zavaró hierarchia rossz, és nem csak számára ártalmas. Meg kell győznie őket arról, hogy egy másfajta felállás jobb lenne, mint az aktuális. A politikai mozgalmak általában ezt is teszik, de nem mindig működnek célracionálisan. (Például a „demokratikus ellenzéki” stratégia [=hőbörgés]: 1) hát nem látja mindenki, hogy a Fidesz mindenkit elnyom? 2) fúj Fidesz!)
A politikai mozgalmak, és ezek közössége – visszatérve egy korábbi ponthoz – kulturális identitás szerint is működik, és ez kölcsönhatásban van a fentebb leírtakkal. Tehát az alapján is meghatározhatják magukat, ami a változtató törekvésük (például ilyen a munkásmozgalmak „osztálytudata”), de fordítva is működik: ha az identitásukat sérti meg valamilyen külső befolyás, politikai reakciót adhatnak (például a poszt-indusztriális korban felgyorsuló globalizáció hatására egy csomó csoport hirtelen „felfedezte” a maga kulturális gyökereit, és demonstratív módon elkezdték azokat használni. Ilyen például a Jobbik karácsonyi kereszt-állítása: egy politikai közösség (magukat ez esetben magyarnak neveznék, vagy keresztény magyarnak) az ideológiája által kitermelt identitását politikai kommunikációs cselekvéssel próbálja védeni. (Az „amerikai befolyás” ellen, a „kommercializáció” ellen.)
És itt érünk el ahhoz a ponthoz, amikor kimondható, hogy alapvetően lehetetlen, hogy hasznos megoldási javaslatok születhessenek az érzékelt problémákra. (Amelyek e piramisokból fakadnak – abban bizonyára mindnyájan egyetértünk, hogy a jelenlegi hatalmi/elosztási hierarchiák rosszak, abban tér el a véleményünk, hogy pontosan milyen hierarchiák is vannak, melyek számítanak, és hogy milyen irányba kéne változtatni rajtuk). A magyarországi mainstream narratívák és az ezekből következő politikai törekvések/stratégiák ugyanis a (szerintem) létező hierarchiáknak csupán egyikére vagy másikára helyeznek hangsúlyt, viszont egyeseket meg teljesen kihagynak, tagadnak. (Liberálisok: a vagyoni különbségek egyéni okokból származnak, vagy a rasszizmus az oka, ez nem önálló hierarchia, ellenben a cigányok és fehérek közötti, a heterók és nem heterók közötti, a nők és a férfiak közötti különbségen proaktív intézkedésekkel változtatni kell. Jobboldaliak: a cigány is dolgozhat és tanulhat, ha akar, ez nem hierarchia, ellenben a magyaroknak meg kell erősíteniük magukat a nyugattal szemben.) A másik jelenség, hogy az egyik hierarchiát a másikba transzformálják (például a nemzeti radikálisoknál az elitet zsidónak hívják, a depriváltakat meg cigánynak).
A hiányos értelmezések (vagy félremagyarázások) miatt pedig nem tudják úgy leírni a valóságot, hogy abból valami hasznos megoldási javaslat, és hasznos törekvés születhessen. (A következő posztban beszélek arról, hogy mit gondolok hasznosnak.) A pártok ráadásul sohasem fognak olyan narratívát gyártani, amiből valamiféle konszenzusra törekvő megoldás-javaslat, stratégia következne, mert ők a szembeállításból, a konfliktusból merítik az erejüket, ők mindig dominanciára fognak törni, és ehhez egyszerű és leegyszerűsítő magyarázatokat fognak gyártani. A hiányos narratívákból tehát hiányos nyelvek fognak születni, amiből pedig tökéletlen diskurzusok csíráznak, amelyeket a pártok ráadásul tovább herélnek. Ezért lenne fontos az, hogy az államhatalom megszerzését szem előtt tartó csoportokon kívül is legyenek erők, akik (megfelelő nyelven megfogalmazott) narratívákat eszkábálgatnak (és esetleg megoldási javaslatokat is). Jelenleg az a helyzet, hogy a Fidesz, az MSZP és a Bajnai Gordon narratíváját használjuk. Nem túl fényes kilátásokkal.
Ez a haszontalanság egyébként az identitás-képző erőben is megnyilvánul. Ha a létező narratívák, és az abból származó ideológiák valami briliáns és megkapó módon írnák le a valóságot, akkor stabil és széles körben elterjedt identitást tudnának nyújtani. Ezzel szemben elég kevés ember van, aki bárhová besorolná magát, és az identitások nagyon bizonytalanok, sőt, esetlegesek. (Ki jobboldali pontosan? Aki a Fideszre szavaz? Kik a liberálisok, mitől liberális valaki? És a nagy bónuszkérdés: mi az a baloldal? Ki baloldali? Ezen momentán csak pártszínekben is a PM, az LMP, az MSZP a 4K!, és a Munkáspárt veszekszik. Egy barátom egy szervezkedős megbeszélésen ezt ejtette el régebben: „ha már magunknak sem bírjuk megmagyarázni, hogy mi az, hogy “baloldali” és miért jó, akkor ne használjuk már.”) Az is bizonytalan, hogy ki „magyar”, ki „európai”. Az identitás-válság a használható narratívák és használható ideológiák hiányából fakad. A többség tanácstalan, a buzgómócsing kisebbség pedig a nyelv eszközeivel feneketlen árkokat húz maga köré, ellehetetlenítve ezzel az értelmes diskurzust. A végén olyan furcsaságok születnek, mint ez a kádárista nemzeti érzelmű radikális baloldali blog.
A következő posztban arról beszélek, hogy mi alapján nevezek egy narratívát haszontalannak, miért tartom fontosnak, hogy felismerjük a haszontalan narratívákat, és hogy milyen lenne egy hasznos narratíva.
